A Róma alapításáról szóló mondából kiderül, hogy az első letelepülők számos (a monda szerint száz) egy törzsbe egyesült latin nemzetség tagjai voltak; ezekhez nemsokára csatlakozott egy állítólag szintén száz nemzetséget számláló sabellus törzs, végül egy harmadik, különböző elemekből álló és állítólag ugyancsak száz nemzetséget magában foglaló törzs. Első pillantásra látható az egész elbeszélésből, hogy itt már kevés természetadta dolog van, kivéve a nemzetséget, és némely esetekben ez maga is csak egy az őshazában még tovább fennálló anyanemzetség hajtása. A törzsek homlokán ott a mesterséges képződmény bélyege, ámbár többnyire rokon elemekből és a régi, nem csinált, hanem természetesen nőd törzs mintájára tevődtek össze; emellett nincs kizárva, hogy a három törzs mindegyikének magva egy valódi, régi törzs lehetett. A középtag, a phratria, tíz nemzetségből állt és curiának hívták; ilyen curia tehát harminc volt.

Elismert dolog, hogy a római nemzetség a göröggel azonos intézmény volt; ha a görög nemzetség továbbalakulása annak a társadalmi egységnek, amelynek ősformáját az amerikai rézbőrűek mutatják, akkor ugyanez áll minden további nélkül a római nemzetségre is. Mondanivalónkat tehát itt rövidebbre foghatjuk.

A római nemzetségnek, legalábbis a város legrégibb korában, a következő volt az alkotmánya:

1. A nemzetségtársak kölcsönös öröklési joga; a vagyon a nemzetségben maradt. Minthogy a római nemzetségben, akár a görögben, már apajog uralkodott, a női ágú utódok az örökösödésből ki voltak zárva. Az általunk ismert legrégibb írott római jog, a Tizenkéttáblás Törvény¹ szerint elsősorban a gyermekek örököltek mint vérszerinti örökösök; ilyenek hiányában az agnatusok (férfiági rokonok), és ha ilyen sem volt, akkor a nemzetségtársak. A vagyon minden esetben a nemzetségben maradt. Látjuk itt, hogyan hatolnak be a nemzetségi szokásba fokozatosan új, a megszaporodott vagyon és a monogámia okozta jogi határozmányok: a nemzetségtársak eredetileg egyenlő öröklési jogát — alkalmasint már korán, mint fent említettük — először gyakorlatilag az agnatusokra korlátozzák, végül a gyermekekre és azok utódaira férfi ágon; a Tizenkét Táblában ez magától értetődőleg fordított sorrendben jelenik meg.

2. Közös temetkezőhely birtoka. A patrícius Claudius nemzetség, mikor Regiliből bevándorolt Rómába, egy darab földet kapott kiutalva a maga számára és hozzá közös temetkezőhelyet a városban. Még Augustus alatt is a teutoburgi erdőben² elesett Varus Rómába hozott fejét a gentilitius tumulusban [nemzetségi sírhely] temették el; nemzetségének (Quinctilius) tehát még megvolt a külön sírdombja.

3. Közös vallási ünnepek. Ezek — a sacra gentilitia — ismertek.

4. Kötelezettség arra, hogy a nemzetségen belül nem kötnek házasságot. Ezt, úgy látszik, Rómában sohasem foglalták írott törvénybe, de a szokás megmaradt. A rengeteg római házaspár közt, amelyeknek neve ránk maradt, egyetlenegy sincs, amelyben a férj és a feleség nemzetségi neve ugyanaz volna. Az örökösödési jog ugyancsak bizonyítja ezt a szabályt. A feleség a házasság révén elveszti agnatusi jogait, kilép nemzetségéből; apjától vagy apja fivéreitől sem ő, sem gyermekei nem örökölhetnek, mert különben az apai nemzetség elveszítené az örökrészt. Ennek csak azzal az előfeltevéssel van értelme, hogy a nő nem mehet nemzetségtársához feleségül.

5. Közös földbirtok. Ez az ősidőkben mindig megvolt, mihelyt megkezdték a törzsi föld felosztását. A latin törzseknél a föld részint a törzs, részint a nemzetség, részint a háztartások birtokában volt, amelyek akkoriban aligha voltak egyes monogám családok. Állítólag Romulus osztott ki először egyedeknek földet, mindenkinek körülbelül egy hektárt (két jugerumot). De még később is találunk földbirtokot a nemzetségek kezében, nem is szólva az állami földről, amely körül a köztársaság egész belső története forog.

6. A nemzetség tagjainak kötelessége egymás kölcsönös védelmére és támogatására. Ennek már csak romjait mutatja az írott történelem; a római állam mindjárt kezdettől fogva olyan túlhatalommal lépett fel, hogy a méltánytalansággal szembeni védelem joga reá szállott át. Mikor Appius Claudiust letartóztatták,³ egész nemzetsége gyászt öltött, még azok is, akik személyes ellenségei voltak. A második pun háború⁴ idején a nemzetségek szövetkeztek hadifogoly nemzetségtársaik kiváltására; a szenátus ezt megtiltotta nekik.

7. Jog a nemzetségi név viselésére. Ez megmaradt a császárkorig; a felszabadítottaknak megengedték, hogy volt uraik nemzetségnevét felvegyék, de ez nem járt nemzetségi jogokkal.

8. Jog idegeneknek a nemzetségbe fogadására. Ez valamely családba való befogadás útján történt (mint az indiánoknál), ezzel együttjárt a nemzetségbe való felvétel is.

9. Az elöljáró választásának és elmozdításának jogáról sehol sem történik említés. Minthogy azonban Róma első idejében minden hivatalt választás vagy kinevezés útján töltöttek be, a választott királyon kezdve lefelé, és a curiák is választották a papjaikat, feltehetjük ugyanezt a nemzetségi elöljárókkal (princepsek) kapcsolatban is — bármennyire szabállyá lehetett is, hogy a választás a nemzetségnek egy és ugyanazon családjából történt.

Ez volt a római nemzetség hatásköre. Az apajogra való, már befejezett áttérés kivételével ez hű tükörképe az irokéz nemzetség jogainak és kötelességeinek; itt is „félreismerhetetlenül kikandikál az irokéz”.

Hogy még ma is mekkora zűrzavar uralkodik a legelismertebb történetíróinknál is a római nemzetségi rendet illetően, erre csak egy példát. Mommsen a köztársasági és az augustusi kor római tulajdonneveiről szóló értekezésében („Römische Forschungen”, Berlin 1864, I. köt.) ezt mondja:

„Az összes férfi nemzetségtársakon kívül — kivéve természetesen a rabszolgákat, de beleértve a befogadottakat és védetteket — a nemzetségi név a nőket is megilleti [...] A törzs” (ahogy Mommsen itt a genset fordítja) „egy [...] közös — valóságos vagy vélt, vagy akár költött — leszármazásból eredő, az ünnepek, a temetkezés és az örökösödés közössége által egyesített közösségi intézmény, melybe az összes személyileg szabad egyéneknek, tehát a nőknek is bele lehet és kell magukat számítaniok. A férjes nők nemzetségi nevének meghatározása körül azonban nehézség merül fel. Addig persze nincs ilyen nehézség, amíg a nőnek csakis nemzetségtársával volt szabad házasodnia; és kimutatható, hogy sokáig nehezebb volt a nőnek nemzetségén kívül férjhez mennie, mint azon belül, mert hiszen ezt a jogot, a gentis enuptiót [kiházasodást a nemzetségből; nemzetségenkívüli házasságot] még a hatodik században is mint személyes előjogot jutalomként adományozták [...] Ahol azonban ilyen kiházasodások előfordultak, a legrégibb időben a nőnek ezzel együtt minden bizonnyal át kellett mennie férjének törzsébe. Semmi sem biztosabb, mint az, hogy a feleség a régi vallási házasságban teljesen belép a férj jogi és szakrális közösségébe és kilép a magáéból. Ki ne tudná, hogy a férjes nő elveszíti nemzetségtársaival szemben mind aktív, mind passzív örökösödési jogát, ezzel szemben örökösödési kötelékbe kerül férjével, gyermekeivel és egyáltalában férje nemzetségtársaival? Ha pedig férjének mintegy gyermekévé válik és férje családjába kerül, hogyan maradhatna távol annak nemzetségétől?” (8—11. old.)

Mommsen azt állítja tehát, hogy a római nőknek, akik valamilyen nemzetséghez tartoztak, eredetileg csak nemzetségükön belül volt szabad házasodniuk, a római nemzetség tehát endogám volt és nem exogám. Ez a nézet, amely ellentmond más népekkel kapcsolatos minden tapasztalatunknak, főként, ha ugyan nem kizárólag, Liviusnak egyetlen sokat vitatott passzusán alapul (XXXIX. könyv 19. fej.), amely szerint a város 568. esztendejében, időszámításunk előtt 186-ban, a senatus elhatározta, uti Feceniae Hispalae datio, deminutio, gentis enuptio, tutoris optio item esset quasi ei vir testamento dedisset; utique ei ingenuo nubere liceret, neu quid ei qui earn duxisset, ob id fraudi ignominiaeve esset — hogy Fecenia Hispalának joga legyen vagyona felett rendelkezni, azt csökkenteni, nemzetségén kívül házasodni, gyámot választani, egészen úgy, mintha e jogot (elhalt) férje végrendeletileg ráruházta volna; hogy férjhez mehet teljes jogú szabad emberhez, és annak, aki feleségül veszi őt, ezt ne róják fel rossz cselekedetéül vagy szégyenéül.

Kétségtelenül tehát itt Fecenia, egy felszabadított, megkapja a jogot, hogy a nemzetségen kívül házasodjék. Es éppilyen kétségtelenül eszerint a férjnek joga volt feleségére végrendeletileg ráruházni a jogot, hogy az ő halála után a nemzetségen kívül házasodjék. De melyik nemzetségen kívül?

Ha a nőnek nemzetségén belül kellett házasságot kötnie, mint Mommsen felteszi, akkor házassága után is ebben a nemzetségben maradt. De először is éppen a nemzetségnek ez az állítólagos endogám volta az, amit bizonyítani kell. Másodszor pedig, ha a nőnek a nemzetségben kellett házasodnia, akkor természetesen a férfinak is, hiszen különben nem kapott feleséget. Akkor oda jutunk, hogy a férj végrendeletileg olyan jogot ruházhatott feleségére, amellyel maga, önmagára vonatkozólag, nem rendelkezett; jogi képtelenségre jutunk. Mommsen ezt maga is érzi és ezért feltételezi:

„a nemzetségből való kiházasodáshoz jogilag bizonyára nem csupán a hatalom birtokosának, hanem valamennyi nemzetségtársnak a beleegyezésére volt szükség” (10. old., jegyzet).

Ez egyrészt igen merész feltételezés, másrészt ellentmond az idézet világos szövegének; a senatus ezt a jogot a férj helyett adja meg, kifejezetten sem többet, sem kevesebbet nem ad a nőnek, mint amennyit a férje adhatott volna neki, de amit ad neki, az abszolút, semmi egyéb korlátozástól nem függő jog; ha tehát él vele, ez jövendő férjének se legyen hátrányára; sőt utasítja az akkori és jövőbeni consulokat és praetorokat, gondoskodjanak arról, hogy emiatt a nőt semmiféle méltánytalanság ne érje. Mommsen feltevése tehát teljességgel megengedhetetlennek látszik.

Vagy pedig: a nő más nemzetségbeli férfihoz ment feleségül, de maga a születése szerinti nemzetségben maradt. Akkor a fenti passzus szerint a férjének joga lett volna arra, hogy megengedje feleségének, hogy kiházasodjék a saját nemzetségéből. Vagyis joga lett volna intézkedni egy olyan nemzetség ügyeiben, amelyhez nem is tartozott. A dolog olyan képtelenség, hogy több szót nem is kell vesztegetni rá.

Marad tehát csak az a feltevés, hogy a nő első házasságában más nemzetségbeli férfihoz ment feleségül és a házasság révén minden további nélkül átlépett férje nemzetségébe, mint ezt ilyen esetekre Mommsen ténylegesen el is fogadja. Akkor nyomban magyarázatot kap az egész összefüggés. A nőnek, akit a házasság kiszakított régi nemzetségéből és felvettek az új nemzetségi kötelékbe, a férfiéba, egészen különleges helyzete van ebben. Tagja ugyan a nemzetségnek, de nem vérrokon; felvételének módja eleve kizárja, hogy megtiltsák neki a házasságot azon a nemzetségen belül, amelybe csak az imént házasodott be; felvették továbbá a nemzetség házassági kötelékébe, férje halálakor örököl annak vagyonából, tehát egy nemzetségtárs vagyonából. Mi sem természetesebb, mint hogy e vagyonnak a nemzetségen belül kell maradnia, hogy tehát a nő köteles első férjének egy nemzetségtársához menni feleségül és senki máshoz. Ha pedig kivételt tesznek, ki más illetékes arra, hogy felhatalmazza rá, ha nem az, aki e vagyont ráhagyta, az első férje? Abban a pillanatban, amikor feleségére vagyonrészt hagy és egyúttal megengedi neki, hogy ezt a vagyonrészt házasság révén vagy házasság következtében átvigye idegen nemzetségbe, a vagyon még az övé, tehát betű szerint csak a maga tulajdonáról rendelkezik. Ami magát a nőt illeti és férje nemzetségéhez való viszonyát, nos, férje volt az, aki őt egy szabad akarati aktussal — a házassággal — ebbe a nemzetségbe bevitte; tehát ugyancsak természetesnek látszik, hogy az alkalmas személy arra, hogy felhatalmazza a nőt az ebből a nemzetségből egy második házassággal történő kilépésre. Röviden, a dolog egyszerűnek és magától értetődőnek látszik, mihelyt elejtjük az endogám római nemzetségre vonatkozó csodálatos elképzelést és azt Morgannel együtt eredetileg exogámnak fogjuk fel.

Még egy utolsó feltevés marad, amelynek ugyancsak akadtak képviselői, sőt alkalmasint a legnagyobb számban:

A passzus eszerint csak annyit mond, „hogy felszabadított szolgálóknak (libertae) külön beleegyezés nélkül nem volt szabad e gente enubere” (a nemzetségen kívül házasodni) „vagy máskülönben olyan aktust végeznie, amely, capitis deminutio minimával [családi jogok elvesztésével] járván, a libériának a nemzetségi kötelékből való kilépését idézte volna elő”. (Lange: „Römische Altertümer”, Berlin 1856, I. köt. 195. old., ahol liviusi passzusunkkal kapcsolatban Huschkéra történik hivatkozás.⁵)

Ha ez a feltevés helyes, akkor a passzus végképp semmit sem bizonyít a teljes jogú szabad római nőkre vonatkozólag, és végképp nem lehet szó arról a kötelezettségükről, hogy a nemzetségen belül menjenek férjhez.

Az enuptio gentis kifejezés csak ezen az egy helyen és az egész római irodalomban sehol másutt nem fordul elő; az enubere — kiházasodni — szó csak három ízben, szintén Liviusnál, de ott sem a nemzetséggel kapcsolatban. Az a fantázia, hogy a római nők csak a nemzetségen belül házasodhattak, csak ennek az egy helynek köszönheti létezését. De ez teljességgel fenntarthatatlan. Mert a passzus vagy a felszabadítottak különleges korlátozására vonatkozik és akkor mit sem bizonyít a teljes jogú szabad nőket (ingenuae) illetően, vagy pedig teljes jogú szabad nőkre is érvényes és akkor éppen azt bizonyítja, hogy a nő szabály szerint a nemzetségén kívül házasodott, de a házassággal átlépett férje nemzetségébe, — tehát Mommsen ellen és Morgan mellett szól.

Róma alapítása után csaknem háromszáz esztendővel még olyan erősek voltak a nemzetségi kötelékek, hogy egy patrícius nemzetség, a Fabiusoké, a senatusbeleegyezésével, sajátszakállára hadjáratot indíthatott a szomszédos Veii város ellen. 306 Fabius vonult harcba, úgy mondják, és kelepcébe csalva egytől egyig megölték őket; egyetlenegy életben maradt fiú tartotta fenn a nemzetséget.

Tíz nemzetség alkotott, mint mondottuk, egy phratriát, amelyet itt curiának hívtak és fontosabb közhatásköre volt, mint a görög phratriának. Minden curiának saját vallásgyakorlásai, szentélyei és papjai voltak; ez utóbbiak összességükben alkották a római papi collegiumok egyikét. Tíz curia alkotott egy törzset, amelynek valószínűleg, mint a többi latin törzsnek, eredetileg választott elöljárója — hadvezére és főpapja — volt. A három törzs összessége alkotta a római népet, a Populus Romanust.

A római néphez csak az tartozhatott tehát, aki egy nemzetségnek és ennek révén egy curiának és egy törzsnek tagja volt. E nép első alkotmánya a következő volt. A közügyeket mindenekelőtt a senatus intézte, amely, mint Niebuhr elsőként helyesen meglátta, a háromszáz nemzetség elöljáróiból tevődött össze; éppen ezért, mint a nemzetségek véneit, atyáknak — patres — nevezték őket, összességüket pedig senatusnak (vének tanácsa a senex — öreg — szóból). Az, hogy az elöljárót szokásszerűen mindegyik nemzetségnek mindig ugyanabból a családjából választották, itt is életre hívta az első törzsi nemességet; ezek a családok patríciusoknak nevezték magukat és kizárólagos igényt támasztottak a senatusba és minden egyéb hivatalba való bekerülés jogára. Azt, hogy a nép ebbe az igénybe idővel belement és az tényleges joggá változott, a monda akként fejezi ki, hogy az első senatoroknak és utódaiknak Romulus adta a patríciatust és a velejáró előjogokat. A senatus, akárcsak az athéni bulé, számos ügyben döntött, a fontosabbakban, nevezetesen az új törvényekben, előzetes tanácskozást tartott. Ezekről a népgyűlés, neve szerint comitia curiata (curiák gyűlése) döntött. A nép curiánként csoportosulva összegyűlt, mindegyik curiában valószínűleg nemzetségek szerint, a döntésnél a harminc curia mindegyikének egy-egy szavazata volt. A curiák gyűlése fogadott el vagy vetett el minden törvényt, választotta meg az összes magasabb tisztviselőket, a rexet (az úgynevezett királyt) is beleértve, üzent hadat (békét azonban a senatus kötött) és mint legfelsőbb bíróság4döntött a részesek fellebbezése esetén mindazon ügyekben, amelyben halálos ítéletet mondtak ki római polgárra.
Végül a senatus és a népgyűlés mellett ott állt a rex, aki pontosan megfelelt a görög baszileusznak és semmiképpen sem volt az a csaknem abszolút király, akinek Mommsen ábrázolja.⁶⁷ is hadvezér volt, főpap és bizonyos bíróságok elnöke. Polgári hatásköre vagy a polgárok élete, szabadsága és tulajdona feletti hatalma egyáltalán nem volt, amennyiben az nem a hadvezér fegyelmi hatalmából vagy a bírósági elnök ítéletvégrehajtó hatalmából fakadt. A rex tisztsége nem volt örökletes; ellenkezőleg, a curiák gyűlése, valószínűleg elődjének javaslatára, először megválasztotta és azután egy második gyűlésen ünnepélyesen beiktatta. Hogy elmozdítható is volt, azt bizonyítja Tarquinius Superbus sorsa.

Mint a hőskorban a görögök, a rómaiak tehát az úgynevezett királyok idején nemzetségeken, phratriákon és törzseken alapuló és ezekből kifejlesztett katonai demokráciában éltek. A curiák és törzsek részben mesterséges alakulatok voltak ugyan, de ama társadalom valódi, természetadta mintái szerint formálták őket, amelyből eredtek, és amely még mindenfelől körülvette őket. A természetadta patrícius nemesség már tért hódított ugyan, a rexek fokozatosan bővíteni próbálták ugyan hatáskörüket — ez azonban mit sem változtat az alkotmány eredeti alapjellegén, és egyedül ezen fordul meg a dolog.

Róma város és a hódítás által megnövelt római terület népessége közben megszaporodott, részben bevándorlás folytán, részben a leigázott, többnyire latin körzetek lakosaival. Mindezek az új állampolgárok (a cliensek kérdését itt félretesszük) kívül álltak a régi nemzetségeken, curiákon és törzseken, nem voltak tehát a Populus Romanus, a tulajdonképpeni római nép része. Személyileg szabad emberek voltak, földtulajdonuk lehetett, adót kellett fizetniök és katonai szolgálatot teljesíteniük. Hivatalt azonban nem viselhettek és sem a curiák gyűlésén nem vehettek részt, sem a meghódított állami földek elosztásában. Ők alkották az összes közjogokból kizárt plebset. Folyton növekvő számuk, katonai kiképzésük és felfegyverzettségük révén fenyegető hatalommá lettek a régi, minden kívülről jövő szaporulat elől most szilárdan lezárt populusszal szemben. Ehhez járult még, hogy a földbirtok, úgy látszik, meglehetős egyenletesen oszlott el populus és plebs között, míg az akkor persze még nem nagyon fejlett kereskedelmi és ipari vagyon bizonyára túlnyomórészt a plebs kezén volt.

Minthogy sűrű homály fedi Róma egészen mondaszerű őstörténetét — s ezt a homályt még erősen fokozzák a későbbi forrásmunkák jurisztikus műveltségű szerzőinek racionális-pragmatikus értelmezési kísérletei és beszámolói —, lehetetlen bármi határozottat mondani annak a forradalomnak sem az idejéről, sem a lefolyásáról, sem az indítékáról, amely a régi nemzetségi alkotmánynak véget vetett. Csak az bizonyos, hogy oka a plebs és a populus közötti küzdelmekben rejlett.

A Servius Tullius rexnek tulajdonított új alkotmány, amely görög mintákra, nevezetesen Szolónra támaszkodott, új népgyűlést alkotott, amelyben különbség nélkül benne volt vagy kimaradt populus és plebs, aszerint, hogy teljesített-e katonai szolgálatot vagy sem. Az egész hadköteles lakosságot vagyona szerint hat osztályba sorolták. Az öt osztályban a legkisebb birtok rendre ez volt: I. 100 000 as, II. 75 000, III. 50 000, IV. 25 000, V. 11 000 as; Dureau de la Malle nyomán ez körülbelül 14 000, 10 500, 7000, 3600 és 1570 márka. A hatodik osztály, a proletariusok, a kevésbé vagyonosokból, a szolgálat és adózás alól mentesekből állott. A centuriák új népgyűlésén (comitia centuriata) a polgárok katonai rendben álltak fel, csapatonként száz emberből álló centuriáikban, és mindegyik centuriának egy szavazata volt. Az első osztály azonban 80 centuriát állított ki, a második 22-t, a harmadik 20-at, a negyedik 22-t, az ötödik 30-at, a hatodik is tisztesség okáért egyet. Ezekhez járultak még a leggazdagabbaktól kikerült lovasok 18 centuriával, összesen 193; a szavazatok többsége: 97. Mármost egymagukban a lovasoknak és az első osztálynak együttvéve 98 szavazata, tehát többsége volt; ha ezek egyetértettek, a többit meg sem kellett kérdezni, az érvényes határozat meg is volt.

A centuriáknak erre az új gyűlésére szálltak át most a curiák korábbi gyűlésének összes politikai jogai (néhány névleges jogon kívül); a curiák és az őket alkotó nemzetségek ezáltal, akárcsak Athénban, pusztán magánjellegű és vallási társulásokká süllyedtek és mint ilyenek még sokáig tovább tengődtek, a curiák gyűlése pedig nemsokára egészen feledésbe ment. Hogy a három régi nemzetségi törzset is kiszorítsák az államból, négy helyi törzset vezettek be egy sereg politikai joggal, amelyek a város egy-egy negyedét lakták.

Ezzel Rómában is, már az úgynevezett királyság eltörlése előtt, szétfeszítették a személyes vérségi kötelékeken nyugvó régi társadalmi rendet és helyébe új, területi beosztáson és vagyoni különbségen alapuló, valóságos állami alkotmányt tettek. A közhatalmat itt a hadköteles polgárság alkotta, szemben nemcsak a rabszolgákkal, hanem a katonai szolgálatból és fegyverviselésből kizárt úgynevezett proletariusokkal is.

Ezen új alkotmány keretében, melyet csak tovább kialakított a valóságos királyi hatalmat bitorló utolsó rex, Tarquinius Superbus elűzése és a rexnek két egyenlő hivatali hatalommal rendelkező hadvezérrel (consullal) való helyettesítése (mint az irokézeknél) — ezen alkotmány keretében mozog a római köztársaság egész története, a patríciusok és plebejusok minden harcával a hivatalokba való bejutás és az állami földekben való részesedés körül; míg végül a patrícius nemesség beolvadt a nagy föld- és pénzbirtokosok új osztályába, akik fokozatosan megkaparintották a katonai szolgálat által tönkretett parasztok összes földbirtokát, az így keletkezett roppant földbirtokokat rabszolgákkal műveltették meg, Itáliát elnéptelenítették és ezzel nemcsak a császárságnak nyitottak kaput, hanem utódainak, a német barbároknak is.

¹ A Tizenkéttáblás Törvény a római törvények legrégibb összefoglalása; első megszövegezését az i. e. V. század második negyedében dolgozták ki és fogadták el a plebejusok harcának eredményeképpen (eredetileg tíz, majd tizenkét táblán jegyezték fel a törvényszöveget); a táblák az egész későbbi római jog (különösen a magánjog) kiindulópontjául szolgáltak. A táblák szövege nem maradt fenn; egyes részleteit a kommentátorok idézeteiből ismerjük.
² A teutoburgi erdőben semmisítették meg i. sz. 9-ben a felkelő germánok Hermann (Arminius) cheruszk törzsfőnök vezetésével Varus római helytartó három légióját; a vereség után Varus öngyilkos lett. A teutoburgi csatát a XIX. sz. elejétől a német nemzeti nagyság jelképének tekintették.
³ Appius Claudius i. e. 451-450-ben tagja volt a törvények feljegyzésére választott tíztagú bizottságnak (decemviri legibus scribendis; v. ö. még 1. jegyz.); a decemvireknek consuli hatalmuk volt. Appius Claudius 450-ben újjáalakította a testületet és bejuttatta a saját embereit, majd a decemvirek törvényes megbízatásának lejárta után bitorló módon kezében tartotta a hatalmat és rémuralmat vezetett be. A plebejusok felkelése még ugyanabban az évben megdöntötte a decemvirek uralmát; Appius Claudius hatalombitorlás és nemi erőszak miatt börtönbe került és ott öngyilkos lett.
⁴ Róma és Karthágó között három nagy háború folyt le (pun háborúk). Az első pun háború (264—241) után Karthágó kénytelen volt átengedni Rómának Siciliát és a környező kisebb szigeteket; a másodikban (218-201) elvesztette a flottáját és valamennyi Afrikán kívüli birtokát (Hispániát, a mai Baleári-szigeteket stb.) és nagy hadisarcot kellett fizetnie; a harmadik pun háborúban (149-146) a rómaiak megsemmisítették a karthágóiak államát és Karthágó városát lerombolták.
⁵ Huschke: „De privilegiis Feceniae Hispalae senatusconsulto concessis (Liv. XXXIX, 19)”; idézi Lange: „Römische Altertümer”, 1. köt. 195. old.
⁶ V. ö. Mommsen: „Römische Geschichte”, I. köt. 1. könyv 6. fej.
⁷ A latin rex ugyanaz, mint az ír-kelta righ (törzsi elöljáró) és a gót reiks; hogy ez ugyanúgy, mint eredetileg a német Fürst (azaz mint angolul first, dánul förste, az első) is, nemzetségi vagy törzsi elöljárót jelentett, az kitűnik abból, hogy a gótoknak már a negyedik században külön szavuk volt a későbbi királyra, egy egész nép hadvezérére: thiudans. Ulfilas Bibliafordítása Artaxerxészt és Heródest sohasem nevezi reiksnek, hanem thiudansnak, és Tiberius császár birodalmát sem reikinek, hanem thiudinassusnak. Thiudareiks, Theodorich, azaz Dietrich gót thiudansnak vagy — ahogy pontatlanul fordítjuk — királynak a nevében ez a két elnevezés egybeolvad. — Engels jegyzete.

Következő rész: VII. A nemzetség a keltáknál és a németeknél

Tartalomjegyzék