Helyszűke miatt nem térhetünk ki a legkülönbözőbb vad és barbár népeknél tisztább vagy homályosabb formában még most is fennálló nemzetségi intézményekre vagy ezek nyomaira az ázsiai kultúrnépek régebbi történetében. Egyikét vagy másikát mindenütt megtaláljuk. Csak néhány példa: Még mielőtt a nemzetséget felismerték volna, éppen az az ember, aki a legtöbbet fáradozott ennek félreértésén, MacLennan kimutatta és egészében helyesen leírta a nemzetséget a kalmüköknél, cserkeszeknél, szamojédoknál és három indiai népnél: a varaliknál, a magaroknál és munnipuriknál. Újabban M. Kovalevszkij felfedezte és leírta a psávoknál, hevszuroknál, szvanoknál és más kaukázusi törzseknél. Itt csak néhány rövid megjegyzést a keltáknál és germánoknál előforduló nemzetségről.

A ránkmaradt legrégibb kelta törvények a nemzetséget még teljes elevenségében mutatják; Írországban a néptudatban legalábbis ösztönösen ma is él, miután az angolok erőszakkal szétfeszítették; Skóciában a múlt század derekán még teljes virágjában volt, és itt is csak az angolok fegyvereivel, törvényhozásával és bíróságaival szemben maradt alul.

Az ó-walesi törvények, amelyeket több száz évvel az angol hódítás¹ előtt, legkésőbb a XI. században foglaltak írásba, még egész falvak közösségi földművelését mutatják, habár csak mint a korábbi általános szokás kivételes maradványát; mindegyik családnak öt acre földje volt saját megművelésre, emellett egy földdarabot közösen műveltek és a hozamot elosztották. Írország és Skócia analógiájára nem fér hozzá kétség, hogy e faluközösségek nemzetségeket vagy nemzetségek alosztásait képviselik, még ha a walesi törvények újabb átvizsgálása, amire nem telik időm (kivonataim 1869-ből valók² ), nem bizonyítaná is ezt közvetlenül. Azt azonban közvetlenül bizonyítják a walesi források és velük együtt az írországiak is, hogy a XI. században a keltáknál a párosházasságot még korántsem szorította ki a monogámia. Walesben a házasság csak hét év után vált felbonthatatlanná, jobbanmondva felmondhatatlanná. Ha csak három éjszaka hiányzott a hét évhez, a házasfelek elválhattak. Ez esetben osztoztak: a nő végezte az osztást, a férfi választotta a maga részét. A bútorokat bizonyos nagyon mulatságos szabályok szerint osztották el. Ha a férfi bontotta fel a házasságot, vissza kellett adnia a nőnek a hozományt és még másegyebet is; ha a nő bontotta fel, akkor kevesebbet kapott. A gyermekek közül kettőt kapott a férfi, egyet, a középsőt az asszony. Ha a nő a válás után másik férjet választott, az első férje pedig újra érte ment, követnie kellett őt akkor is, ha egylábbal az új nászágyban volt már. Ha azonban hét évig együtt élt a két házastárs, akkor férj és feleség voltak, előzetes formális házasság nélkül is. A lányok házasság előtti erényességét egyáltalán nem tartották be és nem követelték meg szigorúan; az erre vonatkozó rendelkezések rendkívül frivol természetűek és semmiképpen sem felelnek meg a polgári erkölcsnek. Ha a nő házasságtörést követett el, a férfi megverhette (egyike a három esetnek, amikor ez meg volt engedve neki, különben büntetés alá esett), de további elégtételt nem követelhetett, mert „ugyanazért a vétségért vagy engesztelés jár, vagy bosszú, de nem mindkettő egyszerre”.³ Igen átfogó okok voltak, amelyekre hivatkozva a nő a válást kérhette anélkül, hogy az osztozkodásnál igényei csorbát szenvedtek volna: elégséges ok volt a férj rossz szagú lehelete. A törvénykönyvben nagy szerepet játszik a törzsfőnöknek vagy királynak az első éj jogának megváltásáért fizetendő díj (gobr merch, innen a középkori marcheta, franciául marquette). A nőknek a népgyűléseken szavazati joguk volt. Ha még hozzáfűzzük, hogy Írországban hasonló viszonyokra van tanúbizonyság; hogy ott az ideiglenes házasság szintén nagyon szokásos volt, és az asszonynak válás esetén pontosan szabályozott, nagy kedvezményei voltak, a házi munkájáért még kártérítés is járt neki; hogy ott „első feleség” is akad más feleségek mellett, és a házasságon belül vagy házasságon kívül született gyermekek között az örökség megosztásánál nem tesznek különbséget — akkor a párosházasság olyan képét kapjuk, amelyhez képest az Észak-Amerikában érvényes házasságforma szigorúnak tűnik, de hát ez nem meglepő a XI. században egy olyan népnél, amely Caesar idejében még csoportházasságban élt.

Az ír nemzetséget (sept, a törzs neve clainne, clan) nemcsak a régi jogkönyvek, hanem azok az angol jogászok is megerősítik és leírják, akiket a XVII. században átküldték Írországba, hogy a clanok földjét az angol király domíniumává változtassák. Ez utóbbi időig a föld a clan vagy nemzetség köztulajdona volt, hacsak a főnökök nem változtatták már saját magándomíniumukká. Ha egy nemzetségtárs meghalt, tehát egy háztartás megszűnt, az elöljáró (caput cognationisnak [vérrokonság fejének] nevezték az angol jogászok) az egész terület földjét újra felosztotta a többi háztartás között. Ez nyilván nagyjából a Németországban érvényes szabályok szerint ment végbe. Találunk még most is néhány — negyven-ötven évvel ezelőtt pedig igen nagyszámú — községhatárt, amelyek ún. rundale-ben vannak. A parasztok — egyedi bérlői a földnek, amely azelőtt a nemzetség közös tulajdona volt, és amelyet az angol hódító elrabolt — mind külön a maguk darabja után fizetik a bérletet, de az összes szántót és rétdarabokat egybeveszik, fekvésük és minőségük szerint felosztják „Gewannokra”, ahogy a Mosel-vidékén hívják, és mindenki minden Gewannban megkapja a maga részét; a nádast és a legelőt közösen használják. Még ötven évvel ezelőtt is e földeket időről időre, néha évenként, újra felosztották. Az ilyen rundale-község telektérképe egészen olyan, mint a Mosel-vidéki vagy a Hochwaldban levő valamelyik német Gehöferschafté. A „factionokban” [pártocskákban] is a nemzetség él tovább. Az ír parasztok sokszor olyan pártokra oszlanak, amelyek látszólag egészen képtelen vagy értelmetlen különbségeken alapulnak, az angolok számára teljesen érthetetlenek, és ezeknek láthatólag nincs más céljuk, mint a factionok egymás közötti kedvelt ünnepi verekedése. Ezek a szétfeszített nemzetségek mesterséges felélesztései, kései pótlékai és a maguk módján az öröklött nemzetségi ösztön továbbélését mutatják. Sok vidéken egyébként a nemzetségtársak eléggé együtt vannak még a régi területen; így még a harmincas években Monaghan grófság lakosai nagy többségének mindössze négy családneve volt, azaz négy nemzetségből vagy clanból származott.⁴

Skóciában a nemzetségi rend hanyatlása az 1745-ös felkelés⁶ leverésétől kelteződik. Még megvizsgálandó, hogy e rendnek melyik láncszemét alkotja speciálisan a skót clan; annyi kétségtelen, hogy annak egyik láncszeme. Walter Scott regényeiben megelevenedik előttünk ez a skót felföldi clan.

Morgan szerint „szervezetére és szellemére nézve pompás mintaképe volt a nemzetségnek, csattanós példája a nemzetségi élet uralmának a nemzetségbeliek felett [...] Magánharcaikban és vérbosszújukban, clanok szerinti területelosztásukban, közös földhasználatukban, a clantagoknak a főnökhöz és egymáshoz való hűségében a nemzetségi társadalom mindenütt visszatérő vonásaival találkozunk [...] A leszármazás apajog szerint számított, úgyhogy a férfiak gyermekei a clanban maradtak, míg a nők gyermekei apjuk clanjába kerültek.”⁷

De hogy korábban Skóciában anyajog uralkodott, azt bizonyítja az a tény, hogy, Beda szerint, a piktek királyi családjában nőági öröklés volt érvényben.⁸ Sőt még a punaluacsalád egy darabja is megőrződött mind a walesieknél, mint a szkotoknál egészen a középkorig az első éj jogában, amelyet a clanfőnök vagy a király mint a régebbi közös férjek utolsó képviselője minden menyasszonynál jogosan gyakorolhatott, hacsak e jogot meg nem váltották.*

Hogy a németek a népvándorlásig nemzetségekbe voltak szervezve, az kétségtelen. A Duna, a Rajna, a Visztula és az északi tengerek közötti területet csak időszámításunk előtt néhány évszázaddal szállhatták meg; a cimberek és teutonok még javában vándoroltak, és a szvévek csak Caesar korában telepedtek le állandó lakhelyeken. Róluk állítja Caesar határozottan, hogy nemzetségek és rokonságok szerint (gentibus cognationibusque) telepedtek le,⁹ márpedig a gens Juliához tartozó római szájában e gentibus szónak elvitathatatlanul meghatározott jelentése van. Állt ez az összes németekre; az elfoglalt római provinciákban is a letelepedés, úgy látszik, még nemzetségek szerint ment végbe. Az alemann népjog¹⁰ megerősíti, hogy a nép a Dunától délre meghódított földön nemzetségek (genealógiák) szerint telepedett le;¹¹ a genealógia szót teljesen ugyanabban az értelemben használják, mint később a Mark- vagy faluközösséget. Újabban Kovalevszkij felállította azt a nézetet, hogy e genealógiák azok a nagy házközösségek, amelyek között a földet elosztották, és amelyekből csak később fejlődött ki a faluközösség. Ugyanez vonatkozhatik akkor a farára is, amely kifejezéssel a burgundok és longobardok — tehát egy gót és egy herminoni vagy felnémet néptörzs — nagyjából, ha ugyan nem pontosan ugyanazt jelölik, mint az alemann törvénykönyv a genealógiával. Hogy valójában mivel állunk itt szemben: nemzetséggel-e vagy házközösséggel, azt még behatóbban meg kell vizsgálni.

A nyelvi emlékek kétségben hagynak bennünket afelől, vajon az összes németeknek közös kifejezésük volt-e a nemzetségre, és ha igen, melyik. Etimológiailag a görög genosz, latin gens szónak a gót kuni, középfelnémet künne felel meg és ebben az értelemben is használatos. Az anyajog korára mutat vissza, hogy az asszonyt jelölő szó ugyanebből a tőből származik: görögül güné, szlávul zsena, gótul qvino, ónordul kona, kuna.
A longobárdoknál és burgundoknál, mint mondottuk, farát találunk, amit Grimm a fisan — nemzeni — feltételezett tőből vezet le. En inkább a kézenfekvőbb faran — utazni [fahren], vándorolni — szóból származtatnám, mint a vándormenet csaknem magától értetődően rokonokból összetevődő szilárd osztagának megjelölését, amely megjelölés a többszáz éves, először kelet, majd nyugat felé tartó vándorlás folyamán fokozatosan átment magára a nemzet- ségi közösségre.
Továbbá gótul sibja, angolszászul sib, ófelnémetül sippia, sippa — atyafiság [Sippe]. Ónordul csak a többesszám: sifjar — a rokonok — fordul elő; az egyesszám csak egy istennő neveként: Sif.
És végül még egy másik kifejezés is előfordul a Hildebrand-énekben¹², amikor Hildebrand azt kérdezi Hadubrandtól, „ki az apja a nép férfiai közül [...] vagy melyik nemzetségbe tartozol” (eddo huêlîhhes cnuosles du sîs). Ha volt a nemzetségnek közös német neve, az bizonyára gótul kuninak hangzott; emellett szól nemcsak a rokonnyelvek megfelelő kifejezésével való azonos- sága, hanem az is, hogy ebből származik a kuning — király [König] — szó, amely eredetileg nemzetségi vagy törzsi elöljárót jelent. A sibja — Sippe — kifejezés, úgy látszik, nem jön tekintetbe, legalábbis sifjar ónordul nemcsak vérrokonokat, hanem sógorokat is jelent, tehát legalább két nemzetség tagjait öleli fel; a sif maga tehát nem lehetett a nemzetséget jelentő kifejezés.

Mint a mexikóiaknál és a görögöknél, a németeknél is nemzetségi testületek szerint tagolták a csatarendet, mind a lovascsapatot, mind a gyalogosok ékoszlopát; s ha Tacitus azt mondja: családok és rokonságok szerint,¹³ ez a határozatlan kifejezés azzal magyarázható, hogy az korában a nemzetség Rómában már rég nem volt eleven egyesülés.

Döntő fontosságú Tacitusnál az a passzus, amely szerint: az anya fivére az unokaöccsét fiának tekinti, sőt egyesek az anyai nagybátya és unokaöccse közötti vérségi köteléket még szentebbnek és szorosabbnak tartják, mint az apa és fia közöttit; ezért ha túszokat követelnek, a nővér fia nagyobb biztosítéknak számít attól, akit ezzel kötni akarnak, mint a saját fia.¹⁴ Eleven darabja ez az anyajog szerint szervezett, tehát őseredeti nemzetségnek, mégpedig mint olyasmi, ami a németekre különösképp jellemző.¹⁵ Ha egy ilyen nemzetségbeli társ a fogadalmának zálogul saját fiát adta, és a fiú az apa szerződésszegésének áldozata lett, ez csak az apára tartozott. De ha nővére fia esett áldozatul, akkor a legszentebb nemzetségi jog szenvedett sérelmet; a legközelebbi nemzetségrokon, aki mindenki másnál inkább köteles volt a fiút vagy ifjút oltalmazni, az volt a vétkes a halálában; vagy nem lett volna szabad őt zálogba adnia, vagy be kellett volna tartania a szerződést. Ha semmi egyéb nyomát nem találnók a nemzetségi alkotmánynak a németeknél, ez az egy passzus is elegendő volna.

Még döntőbb fontosságú — mert mintegy 800 évvel későbbi — az istenek alkonyáról és a világ végéről szóló ónord ének, a „Völusp┹⁷ egyik részlete. Ez a „jósnő látomása“, amelybe, mint most Bang és Bugge kimutatták,¹⁸ keresztény elemek is szövődnek, a nagy katasztrófát bevezető kornak általános elfajulását és romlottságát ábrázolva így szól:

„Broedhr munu berjask / ok at bönum verdask,
munu systrungar / sifjum spilla.”

„Fivérek fognak egymás ellen küzdeni, egymás gyilkosai lesznek, és nővérek gyermekei meg fogják szakítani a rokonságot.” Systrungar az anya nővérének fiát jelenti, és hogy ezek megtagadják vérrokonságukat, a költő szemében még a fivérgyilkosság bűntettéhez képest is fokozás. A fokozás a systrungar szóban van, amely az anyai ágú rokonságot hangsúlyozza; ha e helyett syskina-börn — testvér gyermekei — vagy syskina-synir — testvér fiai — állna, akkor a második sor az elsőhöz képest nem volna fokozás, hanem gyengítő esés. Tehát még a viking korban, a „Völuspâ” keletkezése idején sem homályosuk el az anyajog emléke Skandináviában.

Egyébként Tacitus korában az anyajog legalábbis az általa közelebbről ismert németeknél már helyt adott az apajognak: a gyermekek örököltek apjuktól; ahol nem voltak gyermekek, ott a fivérek és az apai és anyai nagybátyák. Hogy az anya fivérét is részesítették az örökségben, az azzal függ össze, hogy az imént említett szokás még fennmaradt, és szintén azt bizonyítja, hogy az apajog akkor milyen fiatal volt még a németeknél. Mélyen a középkorba nyúlóan is találhatók nyomai az anyajognak. Akkoriban, úgy látszik, még nemigen bíztak az apaságban, kivált a jobbágyoknál nem; ha tehát a hűbérúr valamelyik várostól visszakövetelte megszökött jobbágyát, akkor pl. Augsburgban, Bázelban és Kaiserslauternban a vádlott jobbágy voltát hat legközelebbi, mégpedig kizárólag anyai ágú vérrokonának kellett esküvel bizonyítania (Maurer: „Städteverfassung”, I. köt. 381. old.).

Az éppen csak akkor kihaló anyajog egy további maradványa a németeknek a női nem iránti nagy tisztelete, amely a rómaiak számára csaknem felfoghatatlan. A németekkel kötött szerződések legbiztosabb túszai nemesi családokból való hajadonok voltak; a németeknek borzalmas az a gondolat, hogy asszonyaik és leányaik fogságba és rabszolgaságba kerülhetnek, és ez minden másnál jobban ösztökéli bátorságukat a csatában; valami szentet, prófétait látnak a nőben, a legfontosabb ügyekben is hallgatnak tanácsára; így Veleda, a Lippe-vidék brukter papnője volt a lelke az egész batáv felkelésnek, amelyben németek és belgák Civilis vezetésével az egész galliai római uralmat megrendítették.¹⁹ Az otthonban, úgy látszik, nem volt vitás a nő uralma; a nőknek, az öregeknek és a gyermekeknek kell persze minden házimunkát is ellátniuk, a férfi vadászik, iszik vagy lustálkodik. Így mondja Tacitus;²⁰ de minthogy nem szól arról, kik művelik a szántóföldet, a rabszolgákról pedig határozottan kijelenti, hogy csak adóztak, de robotmunkát nem teljesítettek, a felnőtt férfiak zömének bizonyára mégiscsak el kellett végeznie azt a csekély munkát, amit a földművelés megkövetelt.

A házasság formája, mint fentebb már mondottuk, a mindinkább a monogámiához közeledő párosházasság volt. Szigorú monogámia ez még nem volt, mert az előkelők többnejűsége meg volt engedve. A leányok erényességét (ellentétben a keltákkal) egészében szigorúan vették, és Tacitus különös melegséggel beszél arról is,²¹ hogy a németeknél eltéphetetlen volt a házassági kötelék. Válóok szerinte csak a nő házasságtörése volt. Tudósítása azonban itt egyben-másban hézagos és különben is túlságosan buzgólkodik abban, hogy a léha rómaiak elé az erény tükrét tartsa. Annyi biztos: ha a németek az erdőségeikben csakugyan ilyen kivételes erénylovagok voltak, csak a külvilággal való csekély érintkezésre volt szükség ahhoz, hogy a többi európai átlagember színvonalára süllyedjenek; a római világ közepette az erkölcsi szigor utolsó nyoma még sokkal gyorsabban eltűnt, mint a német nyelv. Olvassuk csak el Tours-i Gergelyt. Magától értetődik, hogy a német őserdőkben nem uralkodhatott a rafinált érzéki gyönyör bujasága, mint Rómában, és így a németek e tekintetben akkor is még eléggé fölényben vannak a római világgal szemben, ha nem költünk legendákat testi dolgokban tanúsított önmegtartóztatásukról, ami egy egész népnél soha és sehol nem uralkodott.

A nemzetségi alkotmányból fakadt az a kötelezettség, hogy az apa vagy a rokonok ellenségeskedéseit örökségül éppúgy át kell venni, mint barátságaikat; ugyanez áll a vérdijra, a vérbosszú megváltására emberölés vagy sebesítések esetében. Ezt a vérdíjat, amelyet egy emberöltővel ezelőtt még sajátos német intézménynek tekintettek, most népek százainál kimutatták mint a nemzetségi rendből fakadó vérbosszú enyhítésének általános formáját. Megtalálható éppúgy, mint a vendégbarátságra kötelezettséget, többek közt az amerikai indiánoknál is; az a leírás, amelyet Tacitus ad („Germania”, 21. fej.) arról, ahogy a germánok gyakorolják a vendégbarátságot, szinte a részletekig megegyezik azzal, amelyet Morgan az indiánjairól ad.

Ma már a múlté az a heves és vég nélküli vita, amely arról folyt, hogy a Tacitus németjei vajon végleg felosztották-e már a szántóföldet vagy sem, és hogyan értelmezendőkaz idevágó passzusok. Amióta kimutatták, hogy csaknem minden népnél a nemzetség művelte közösen a szántóföldet, később pedig kommunisztikus családközösségek, amelyek Caesar tanúsága szerint a szvéveknél még megvoltak,²² valamint hogy ezt követően egyes családoknak utaltak ki földet időszakos újrafelosztással, amióta megállapították, hogy a szántóföldnek ez az időszakos újrafelosztása Németországban helyenként még napjainkig is fennmaradt, azóta nem kell rá több szót vesztegetni. Ha a németek a közös földművelésről, amely Caesar határozott állítása szerint megvolt a szvéveknél (felosztott vagy magánszántó egyáltalán nincs náluk, mondja), a Tacitusig eltelt 150 év alatt áttértek az egyedi művelésre a föld évenkénti újrafelosztásával, akkor ez valóban épp elég haladás; az átmenet a közös művelés fokáról a föld teljes magántulajdonára ily rövid közbeeső idő alatt és minden idegen beavatkozás nélkül egyszerűen lehetetlenség. Én tehát Tacitusban csak azt olvasom, amit kereken kimond: a germánok évente váltogatják (vagy újrafelosztják) a megművelt földet, és emellett marad elég közös föld is.²³ Ez a földművelésnek és föld elsajátításának az a foka, amely pontosan megfelel a németek akkori nemzetségi berendezkedésének.

Az előző bekezdést változatlanul hagyom, ahogy a korábbi kiadásokban volt. A kérdés időközben másként alakult. Amióta Kovalevszkij (v. ö. az előző fejezettekkel) kimutatta, hogy a patriarchális házközösség igen elterjedt, ha ugyan nem általános közbeeső fok az anyajogú kommunisztikus család és a modern elszigetelt család között, azóta már nem az a kérdés, mint még Maurer és Waitz vitájában, hogy köztulajdon vagy magántulajdon volt-e a föld, hanem az, hogy mi volt a formája a köztulajdonnak. Hogy Caesar idejében a szvéveknél nemcsak köztulajdon volt a föld, hanem közösen is művelték közös számlára, ehhez nem fér kétség. Hogy a nemzetség volt-e a gazdasági egység, vagy a házközösség, vagy valamilyen a kettő között álló kommunisztikus rokonsági csoport, vagy pedig a földviszonyoktól függően mind a három csoport előfordult, azon sokáig lehet még vitatkozni. Kovalevszkij mármost azt állítja, hogy a Tacitus leírta állapot előfeltétele nem a Mark- vagy faluközösség, hanem a házközösség; csak ebből a házközösségből fejlődött ki aztán sokkal később, a népesség megnövekedése következtében, a faluközösség.

Eszerint a németek települései a római korban általuk elfoglalt, valamint a rómaiaktól később elhódított területen nem falvakból álltak, hanem nagy családközösségekből, amelyek több nemzedéket öleltek fel, egy megfelelő földterületet művelés alá vettek és a körülötte fekvő pusztaságot szomszédaikkal együtt mint közös Markot használták. Tacitus passzusa a megművelt föld váltogatásáról akkor valóban agronómiái értelemben veendő: A közösség minden évben más földdarabot szántott fel és az előző év szántóföldjét parlagon hagyta vagy engedte megint egészen elvadulni. Minthogy a népesség ritka volt, még mindig maradt elég puszta föld, s ez szükségtelenné tett minden viszályt a föld birtoklása körül. A házközösségek eszerint csak évszázadok múlva bomlottak fel, amikor tagjaik száma annyira megszaporodott, hogy az akkori termelési feltételek között a közös gazdálkodás már nem volt lehetséges; az addig közös szántóföldeket és réteket az ismert módon felosztották az immár kialakuló egyedi háztartások között, eleinte ideiglenesen, később egyszer s mindenkorra, de az erdők, a legelők és a vizek közösek maradtak.

Oroszország esetében ez a fejlődésmenet történelmileg teljesen kimutatottnak látszik. Ami Németországot és másodsorban pedig a többi germán országot illeti, nem tagadható, hogy e feltevés sok tekintetben jobban magyarázza a forrásokat és könnyebben oldja meg a nehézségeket, mint az eddigi, amely szerint a faluközösség Tacitusig nyúlik vissza. A legrégibb dokumentumok pl. a Codex Laureshamensisben²⁴ egészében sokkal jobban megmagyarázhatók a házközösség, mint a falusi Mark-közösség segítségével. Másrészt viszont ez megint újabb nehézségeket és újabb, még megoldandó kérdéseket vet fel. Itt csak új vizsgálatok hozhatnak döntést; de nem tagadhatom, nagyon nagy valószínűség szól amellett, hogy a házközösség mint közbeeső fok Németországban, Skandináviában és Angliában is megvolt.

Caesarnál a németek részben éppen csak letelepedtek, részben még kerestek állandó lakhelyet, Tacitus idejében viszont a letelepedésnek már egy teljes évszázada van mögöttük; ennek megfelelően a létfenntartási cikkek termelésében tett haladásuk félreismerhetetlen. Cölöpházakban laknak; ruházatuk még nagyon is erdei-őseredeti; durva gyapjúköpeny, állatbőrök, nők és előkelők részére vászon alsóruha. Táplálékuk tej, hús, vad gyümölcs és, mint Plinius hozzáteszi,²⁵ zabkása (Írországban és Skóciában még most is kelta nemzeti eledel). Vagyonuk az állatállomány: ez azonban silány fajú, a marhák kicsinyek, jelentéktelenek, szarvnélküliek, a lovak kis pónik, rossz futók. Pénzt ritkán és keveset használtak, csakis rómait. Aranyat és ezüstöt nem dolgoztak fel és nem becsülték, a vas ritka volt és legalábbis a Rajna és a Duna menti törzsek, úgy látszik, csaknem kizárólag behozták, nem maguk termelték. A rúnaírást (amely görög vagy latin betűket utánoz) csak titkosírásként ismerték és csak vallási varázsláshoz használták. Emberáldozatok még szokásban voltak. Egyszóval olyan néppel van dolgunk, amely éppen ekkor emelkedett a barbárság középső fokáról a felső fokára. Míg azonban a rómaiakkal közvetlenül határos törzseknél a római ipartermékek könnyebbé vált behozatala az önálló fém- és textilipar fejlődését megakadályozta, északkeleten, a Keleti-tenger partján egészen kétségtelenül kialakult ilyen ipar. A schleswigi mocsarakban talált fegyverzet-darabok — hosszú vaspallos, páncéling, ezüstsisak stb., a második század végéről származó római érmékkel együtt — és a népvándorlás folyamán elterjedt német fémtárgyak egészen sajátos, nem kevéssé kialakult típust mutatnak, még ott is, ahol eredetileg római mintára támaszkodnak. A civilizált római birodalomba való kivándorlás Anglia kivételével mindenütt véget vetett ennek a honi iparnak. Hogy milyen egységesen keletkezett és alakult tovább ez az ipar, azt mutatják pl. a bronzcsatok; a Burgundiában, Romániában, az Azovi-tenger partján talált darabok mintha ugyanabból a műhelyből kerültek volna ki, mint az angliaiak vagy svédországiak, és éppen olyan kétségtelenül germán eredetűek.

A barbárság felső fokának felel meg az alkotmány is. Tacitus szerint²⁶ általánosan fennállt az elöljárók (princepsek) tanácsa, amely kisebb ügyekben döntött, a fontosabbakat pedig előkészítette és döntés véget a népgyűlés elé terjesztette; népgyűlés a barbárság alsó fokán — legalábbis ott, ahol ismerjük, az amerikaiaknál — csak a nemzetség számára van, a törzs vagy a törzsszövetség számára még nem. Az elöljárók (princepsek) még élesen elválnak a hadvezetőktől (duxok), akárcsak az irokézeknél. Az előbbiek részben már a törzstársak tiszteletajándékaiból — jószág, gabona stb. — élnek; akárcsak Amerikában, többnyire ugyanabból a családból választják őket; az apajogra való áttérés, akárcsak Görögországban és Rómában, itt is kedvez a választás öröklődéssé való fokozatos átváltozásának és ezzel egy-egy nemesi család kialakulásának mindegyik nemzetségben. Ez a régi, úgynevezett törzsi nemesség a népvándorlás alatt vagy röviddel utána többnyire eltűnt. A hadvezéreket származásra való tekintet nélkül, csupán rátermettség szerint választották. Kevés hatalmuk volt és példájukkal kellett hatniuk; a tulajdonképpeni fegyelmi hatalmat a hadseregben Tacitus határozott állítása szerint²⁷ a papok gyakorolták. A valóságos hatalom a népgyűlés kezében volt. A király vagy törzsi elöljáró elnököl, a nép dönt — a morgás nemet, a közfelkiáltás és fegyvercsörgetés igent jelent. A népgyűlés egyben bíráskodó gyülekezet is; panaszokat terjesztenek elé, és a gyűlés ítél; itt hozzák a halálos ítéleteket, mégpedig halál csak gyávaságért, népárulásért és természetellenes fajtalanságért jár. A nemzetségben és más elosztásokban is az összesség ítél az elöljáró elnöklete alatt, aki, mint minden őseredeti német bíróságnál, csak tárgyalásvezető és kérdező lehetett; ítélethozó a németeknél mindig és mindenütt az összesség volt.

Törzsek szövetségei Caesar ideje óta alakultak ki; néhány szövetségnek már királya is volt; a legfőbb hadvezér, mint a görögöknél és a rómaiaknál, már a türanniszra törekedett és olykor meg is szerezte. Az ilyen szerencsés bitorlók korántsem voltak korlátlan uralkodók; de mégis megkezdték már a nemzetségi alkotmány béklyóinak széttörését. Míg különben a felszabadított rabszolgák alárendelt helyzetben voltak, mert nem tartozhattak egyik nemzetséghez sem, az új királyok kegyenceiként gyakran jutottak ranghoz, vagyonhoz és tisztségekhez. Ugyanez történt, miután a római birodalmat az immár nagy országok királyává lett hadvezérek meghódították. A frankoknál a király rabszolgái és felszabadítottjai előbb az udvarnál, aztán az államban nagy szerepet játszottak; az új nemesség nagyrészt ezekből származik.

A királyság kialakulását előmozdította egy berendezkedés: a kíséretek. Már az amerikai rézbőrűeknél láttuk, hogy a nemzetségi alkotmány mellett saját szakállukra háborúskodó magántársaságok alakulnak. Ezek a magántársaságok a németeknél már állandó egyletekké lettek. Az a hadvezető, aki hírnévre tett szert, egy csapatnyi zsákmányra éhes fiatalembert gyűjtött maga köré, akik személyes hűséggel tartoztak neki, és is nekik. A vezető ellátta és ajándékokkal tartotta, hierarchikusan rendezte őket; testőrség és ütőképes csapat volt ez a kisebb, kész tisztikar a nagyobb portyázásokra. Bármilyen gyengék voltak is szükségképpen ezek a kíséretek, mint ahogy pl. Odoakernál is látjuk később Itáliában, mégis már ezek voltak a régi népszabadság hanyatlásának csírái és ezt a jellegüket a népvándorlás alatt és után be is igazolták. Mert először is előmozdították a királyi hatalom létrejöttét. Másodszor pedig, mint már Tacitus megjegyzi,²⁸ csak folytonos háborúkkal és rablóhadjáratokkal lehetett őket összetartani. A rablás céllá lett. Ha a kíséret vezérének a közelben nem akadt dolga, embereivel más népekhez vonult, ahol háború volt és kilátás zsákmányra; részben az ilyen kíséretekből kerültek ki a római zászló alatt még németek ellen is nagy tömegben harcoló német segédnépek. A németek átkának és gyalázatának: a landsknechtségnek már itt megvolt az első kezdeménye. A római birodalom meghódítása után a királyoknak ezek a kíséretei alkották a nemszabad és a római udvari szolganépség mellett a későbbi nemesség második fő alkotórészét.

A népekké szövetkezett német törzsek alkotmánya tehát nagyjában ugyanolyan, amilyen a hőskori görögöknél és az úgynevezett királykori rómaiaknál kifejlődött: népgyűlés, nemzetségi elöljárók tanácsa, hadvezér, aki már valóságos királyi hatalomra törekszik. Ez volt a legkialakultabb alkotmány, amelyet a nemzetségi rend egyáltalában kifejleszthetett, a barbárság felső fokának mintaalkotmánya. Mihelyt a társadalom túllépett azokon a határokon, amelyeken belül ez az alkotmány elegendő volt, vége lett a nemzetségi rendnek; szétfeszítették, és helyébe az állam lépett.

¹ Walesnek az angolok általi meghódítása 1283-ban fejeződött be; a tartomány a XVI. sz. közepéig megőrzött bizonyos autonómiát.
² Engels 1869-70-ben egy Írország történetével foglalkozó munkán dolgozott (a mű kézirata töredékekben maradt fenn); a kelta történelem feldolgozása során Engels tanulmányozta az ó-walesi törvényeket is.
³ V. ö. „Ancient Laws and Institutes of Wales”, I. köt. 93. old.
⁴ A negyedik kiadáshoz: Most, hogy néhány napot Írországban töltöttem⁵, megint frissen tudatára ébredtem, hogy ott a falusi nép még mennyire a nemzetségi korszak képzeteiben él. A paraszt szemében a földbirtokos, akinek földjét bérli, még mind afféle clanfőnök, aki tartozik a földet mindenki érdekében kezelni, akinek a paraszt bérleti díj formájában adót fizet, de akitől szükség esetén támogatást is kell kapnia. És éppen így minden jobbmódúnak kötelessége, hogy bajba jutott szegényebb szomszédját támogassa. Az ilyen segítség nem alamizsna, hanem az, ami a szegényebbet jog szerint megilleti gazdagabb clantársától vagy a clanfőnöktől. Érthető a politikai gazdászok és jogászok ama panasza, hogy lehetetlen az ír paraszttal a modern polgári tulajdon fogalmát megértetni; az írnek egyszerűen nem fér a fejébe az olyan tulajdon, amelynek csak jogai vannak, kötelességei meg nincsenek. De érthető az is, hogy azok az írek, akik ilyen naiv nemzetségi képzetekkel hirtelen angol vagy amerikai nagyvárosokba vetődnek, olyan lakosság közé, amelynek egészen mások a morális és jogi nézetei, az ilyen írek ott könnyen tökéletesen összezavarodnak morál és jog dolgában, elvesztik minden tartásukat és sokszor óhatatlanul tömegesen demoralizálódnak. — Engels jegyzete.
⁵ 1891. szeptemberében Engels utazást tett Skóciában és Írországban.
⁶ A Skót Felföld lakói 1745-ben felkeléssel válaszoltak az elnyomásra és a földjeikről való tömeges elkergetésre. A skót nemesség egy része, amely érdekelt volt a feudális-patriarchális clan-rendszer fenntartásában és támogatta a megdöntött Stuart-dinasztia trónkövetelését, kihasználta a felföldiek elégedetlenségét. A felkelés deklarált célja az volt, hogy trónra ültessék Károly Edwardot, II. Jakab unokáját. A felkelés leverése következtében a clan-rendszer teljesen felbomlott a Skót Felföldön és fokozott mértékben folytatódott a skót parasztok elűzése földjeikről.
⁷ Morgan: „Ancient Society”, 357—358. old.
⁸ Beda: „Historia ecclesiastics gentis Anglorum”, I. könyv 1. fej.
⁹ Caesar: „Commentarii de bello Gallico”, VI. könyv 22. fej.
¹⁰ Alemann népjog — az alemannok (az V. sz.-tól kezdve a mai Svájc, Elzász és Délnyugat-Németország területén élt néptörzs) szokásjogának a VI. sz. vége és a VIII. sz. között keletkezett írásbafoglalása.
¹¹ V. ö. az alemann népjogban foglalt 81. (84.) törvényt.
¹² Hildebrand-ének (Hildebrandslied) — töredékesen fennmaradt ófelnémet hősköltemény a VIII. századból. — Az idézet az ének 9. sorából való.
¹³ Tacitus: „De origine et situ Germanorum”, 7. fej.
¹⁴ Uo., 8. fej.
¹⁵ Az anyai nagybátya és unokaöccse közötti köteléknek az anyajog korából származó, sok népnél előforduló különösen szoros természetét a görögök csak a hőskor mitológiájából ismerik. Diodórosz szerint (IV, 34.) Meleagrosz megöli Thesztiosz fiait, anyjának, Althaiának fivéreit. Anyja e tettben oly megbocsáthatatlan bűnt lát, hogy megátkozza a gyilkost, tulajdon fiát, és halálát kívánja. „Az istenek, mint beszélik, meghallgatták kívánságát és véget vetettek Meleagrosz életének.” Ugyanezen Diodórosz szerint (IV, [43—]44.) az argonautészok¹⁶ Héraklész vezetésével partra szállnak Thrákiában és ott azt látják, hogy Phineusz, új feleségének ösztökélésére, gyalázatosán bánik eltaszított feleségétől, a Boreasz-lány Kleopátrától származó két fiával. De az argonautészok között Boreasz-fiak is vannak, Kleopátra fivérei, tehát a bántalmazottak anyai nagybátyjai. Ezek tüstént oltalmukba veszik unokaöcseiket, kiszabadítják őket és megölik az őröket. — Engels jegyzete.
¹⁶ Argonautészok (Az Argó hajósai) — mondabeli görög hajósok, akik Iaszón vezetésével Argó nevű hajójukon Kolkhiszból hazahozták az aranygyapjút.
¹⁷ Völuspa — a „régebbi Edda” egyik éneke. — Az idézet az ének 44. strófájából való.
¹⁸ V. ö. Bang: „Vøluspaa og de Sibyllinske Orakler”, és Bugge: „Studier over de Nordiske Gude- og Heltesagns Oprindelse”.
¹⁹ A germán és gall törzsek Civilis vezette felkelése 69-ben tört ki és 70-ig (egyes források szerint 71-ig) tartott; kiváltó okai és rómaiak által elrendelt adóemelések és sorozások, valamint a hivatalnokok önkényeskedései voltak. A felkelés kiterjedt Gallia és a római uralom alatt álló germán területek nagy részére; kezdeti sikerek után azonban több katonai vereséget szenvedtek és végül kénytelenek voltak Rómával békét kötni.
²⁰ Tacitus: „De origine et situ Germanorum”, 15. és 25. fej.
²¹ Uo., 19. fej.
²² Caesar: „Commentarii de hello Gallico”, IV. könyv 1. fej.
²³ Tacitus: „De origine et situ Germanorum”, 26. fej. — A passzus értelmezéséhez v. ö. Marx 1868 márc. 25-i levelét Engelshez.
²⁴ Codex Laureshamensis — a VIII. sz. második felében Worms közelében alapított lorschi kolostor okiratmásolati könyve, amely a XII. sz.-ban készült és a kolostor régi kiváltság- és adományleveleinek stb. szövegét tartalmazza; a könyv az egyik legfontosabb dokumentuma a VIII-IX. sz.-i paraszti és feudális tulajdonviszonyoknak.
²⁵ Plinius: „Historia Naturalis”, XVIII. könyv 17. fej.
²⁶ Tacitus: „De origine et situ Germanorum”, 11. fej.
²⁷ Uo., 7. fej.
²⁸ Uo., 14. fej.

Következő rész: VIII. A németek államalakítása

Tartalomjegyzék