Hogy hogyan fejlődött ki az állam azáltal, hogy a nemzetségi alkotmány szerveit részint átformálták, részint új szervek beiktatásával kiszorították és végül valódi állami hatóságokkal teljesen felváltották, miközben a nemzetségeiben, phratriáiban és törzseiben magamagát védő, valóban „fegyverben álló nép“¹ helyébe ezeknek az állami hatóságoknak a szolgálatában álló, tehát a nép ellen is felhasználható fegyveres „közhatalom” lépett, — ennek legalábbis az első szakaszát sehol jobban nyomon nem követhetjük, mint az ókori Athénban. A formaváltozásokat lényegében Morgan írta le, az azokat létrehozó gazdasági tartalmat nagyrészt nekem kell hozzáfűznöm.

A hőskorban az athéniak négy törzse Attikában még elkülönített területeken élt; a négy törzset alkotó tizenkét phratriának is úgy látszik még külön-külön székhelye volt Kekropsz tizenkét városában. Az alkotmány még ugyanaz mint a hőskorban: népgyűlés, néptanács, baszileusz. Ameddig az írott történelem visszanyúlik, a föld már fel volt osztva és magántulajdonba került, amint ez a barbárság felső fokának vége felé már viszonylag fejlett árutermelésnek és a velejáró árukereskedelemnek megfelel. Gabonán kívül bort és olajat termeltek; a tengeri kereskedelmet az Égei-tengeren egyre inkább elragadták a föníciaiaktól, s nagyrészt attikai kezekbe került. A földbirtok adásvétele, földművelés és kézművesség, kereskedelem és hajózás között a munka előrehaladó megosztása szükségképpen csakhamar összekeverte a nemzetségek, phratriák és törzsek tagjait, a phratria és a törzs körzetébe olyan lakosok kerültek, akik, bár ugyanannak a népnek tagjai, mégsem tartoztak ezekhez a testületekhez, tehát idegenek voltak saját lakóhelyükön. Békés időkben ugyanis minden phratria és minden törzs maga intézte ügyeit és nem fordult az athéni néptanácshoz vagy baszileuszhoz. Aki pedig a phratria vagy törzs területén lakott, de nem volt annak tagja, természetesen nem vehetett részt igazgatásában sem.

A nemzetségi alkotmány szerveinek szabályozott játéka így olyannyira rendetlenné vált, hogy már a hőskorban segíteni kellett rajta. Bevezették a Thészeusznak tulajdonított alkotmányt. A változás mindenekelőtt abban állt, hogy Athénban központi igazgatást létesítettek, vagyis az eddig a törzsek által önállóan intézett igazgatási ügyek egy részét közös teendőnek nyilvánították és az Athénban székelő közös tanácsra ruházták. Ezzel az athéniak egy lépéssel tovább mentek, mint bármelyik amerikai bennszülött nép valaha is: az egymás mellett lakó törzsek puszta szövetsége helyébe egyetlen néppé olvadásuk lépett. Ilymódon általános athéni népjog keletkezett, amely felette állt a törzsek és nemzetségek jogszokásainak; az athéni polgár, mint ilyen, meghatározott jogokat és új jogvédelmet kapott olyan területen is, ahol törzse szerint idegen volt. Ezzel azonban megtörtént az első lépés a nemzetségi alkotmány aláásására; mert ez az első lépés volt afelé, hogy később olyan polgárokat is befogadtak, akik egész Attikában törzsük szerint idegenek voltak, akik teljesen kívül álltak és kívül is maradtak az athéni nemzetségi alkotmányon. A Thészeusznak tulajdonított második berendezkedés az volt, hogy az egész népet, nemzetségre, phratriára vagy törzsre való tekintet nélkül, három osztályra osztotta — eupatridészek vagy nemesek, geómoroszok vagy földművelők és démiurgoszok vagy kézművesek — és a nemesekre ruházta a hivatalviselés kizárólagos jogát. Ez a beosztás, a nemesség hivatalviselésének kivételével, hatástalan maradt ugyan, mert egyebekben nem létesített jogkülönbségeket az osztályok között. Mégis fontos, mert bemutatja nekünk a csendben kifejlődött új társadalmi elemeket. Megmutatja, hogy abból, hogy a nemzetségi hivatalokat szokásszerűen bizonyos családokból töltik be, már kialakult e családok alig vitatott előjoga a hivatalokra, hogy ezek a családok, amelyek vagyonuk révén amúgy is hatalmasak voltak, kezdtek nemzetségeik keretein kívül külön kiváltságos osztállyá összeállni, és hogy az éppen keletkezőben levő állam ezt az igényüket szentesítette. Azt is mutatja továbbá, hogy a földművelők és a kézművesek között a munka megosztása már eléggé megerősödött ahhoz, hogy a nemzetségek és törzsek szerinti régi tagozódás elsőbbségének társadalmi jelentőségét vitássá tegye. Végül proklamálja a nemzetségi társadalom és az állam összeegyeztethetetlen ellentétét; az államalakítás első kísérlete abban áll, hogy szétszakítja a nemzetségeket, amennyiben mindegyiknek a tagjait szétválasztja kiváltságosokra és mellőzöttekre, az utóbbiakat pedig két foglalkozási osztályra és így egymással szembeállítja őket.

Athén további politikai történetét Szolónig csak hiányosan ismerjük. A baszileuszi tisztség ideje lejárt; az állam élére a nemességből választott arkhónok kerültek. A nemesség uralma egyre fokozódott, mígnem az időszámításunk előtti 600. esztendő táján elviselhetetlenné vált. A közszabadság elnyomásának fő eszköze pedig — a pénz és az uzsora volt. A nemesség fő székhelye Athénban és környékén volt, ahol a tengeri kereskedelem és az alkalmilag még mindig velejáró kalózkodás gazdagította és a pénzvagyont az kezében koncentrálta. Innen nyomult be a fejlődő pénzgazdálkodás mindent felbomlasztó választóvízként a falusi községek naturális gazdaságra alapított, hagyományos ősi létezési módjába. A nemzetségi alkotmány teljességgel összeegyeztethetetlen a pénzgazdálkodással; az attikai parcellásparasztok tönkremenése egybeesett az őket védelmezően összefűző régi nemzetségi kötelék meglazulásával. Az adóslevél és a birtokelzálogosítás (mert az athéniak a jelzálogot is már feltalálták) nem kímélte sem a nemzetséget, sem a phratriát. És a régi nemzetségi alkotmány nem ismert pénzt, előleget, pénzadósságot. Ezért a nemesség mind bujábban burjánzó pénzuralma új szokásjogot is kialakított, amely biztosította a hitelezőt adósával szemben, szentesítette a kisparaszt kizsákmányolását a pénz birtokosa által. Attika valamennyi dűlőjén zálogoszlopok meredeztek, amelyeken fel volt tüntetve, hogy a földdarab, amelyen állnak, ennek és ennek van elzálogosítva ennyi meg ennyi pénz erejéig. Azokat a szántóföldeket, amelyek nem voltak így megjelölve, nagyrészt eladták már a jelzálog vagy a kamatok lejárta miatt és átmentek az uzsorás nemesek tulajdonába; a paraszt örülhetett, ha megengedték neki, hogy bérlőként a földön maradjon és munkája hozadékának egyhatodából éljen, öthatodát pedig bérlet fejében az új gazdának fizesse. Mi több. Ha az eladott földdarabért kapott ár nem fedezte az adósságot, vagy ha a kölcsönt zálogbiztosíték nélkül vették fel, akkor az adósnak el kellett adnia gyermekeit külföldre, rabszolgaságba, hogy hitelezőjét kielégítse. Az apa eladja gyermekeit — ez volt az apajog és a monogámia első gyümölcse! És ha a vérszopó még így sem volt kielégítve, az adóst magát is eladhatta rabszolgának, így fest a civilizáció gyönyörű hajnalpírja az athéni népnél.

Korábban, amikor a nép élethelyzete még megfelelt a nemzetségi alkotmánynak, ilyen forradalmi átalakulás lehetetlen volt; most ez megtörtént, azt sem tudták, hogyan. Térjünk vissza egy pillanatra irokézeinkhez. Ott elgondolhatatlan volt az az állapot, amely most az athéniakra úgyszólván saját közreműködésük nélkül és minden bizonnyal akaratuk ellenére ránehezedett. Ott a létfenntartás megtermelésének évről évre változatlan módja sohasem hozhatott létre ilyen, mintegy kívülről rájuk kényszerített összeütközéseket, gazdag és szegény, kizsákmányoló és kizsákmányolt közötti ellentétet. Az irokézek még nagyon távol álltak attól, hogy a természeten uralkodjanak, de a számukra érvényes természeti határokon belül urai voltak saját termelésüknek. Kiskertjeik rossz termésétől, tavaik és folyóik halkészletének, erdeik vadállományának kimerülésétől eltekintve, tudták, hogy létfenntartásukért kifejtett munkájuknak mi lesz az eredménye. Amit eredményeznie kellett, az a létfenntartásuk volt, szűkösebben vagy bőségesebben, ahogy jött; de sohasem eredményezhetett szándékolatlan társadalmi forradalmasodásokat, a nemzetségi kötelékek szétszakadását, a nemzetségek és törzsek tagjainak ellentett, harcban álló osztályokra hasadását. A termelés a legszűkebb korlátok között mozgott; de — a termelők saját terméküknek urai voltak. Ez volt a barbár termelés roppant előnye, amely a civilizáció beköszöntésével veszendőbe ment, és amelynek visszahódítása — de az embernek a természet felett immár kivívott hatalmas uralma és az immár lehetséges szabad társulás alapzatán — a legközelebbi nemzedékek feladata lesz.

A görögöknél más volt a helyzet. A nyájakban és luxustárgyakban létrejött magánbirtoklás az egyedek közötti cseréhez, a termékek áruvá változásához vezetett. És ez a magva az egész következő forradalmasodásnak. A termelők, mihelyt már nem közvetlenül maguk fogyasztották el terméküket, hanem csere útján kiadták kezükből, elvesztették az uralmat felette. Már nem tudták, mi lesz belőle, és lehetővé vált, hogy a terméket majdan a termelő ellen használják fel, annak kizsákmányolására és elnyomására. Ezért egyetlen társadalom sem őrizheti meg a saját termelése feletti uralmat és a termelési folyamata társadalmi hatásai feletti ellenőrzést, amely nem törli el az egyedek közötti cserét.

Hogy az egyedek közötti csere létrejötte után és a termékek áruvá változtatásával milyen gyorsan érvényesíti uralmát a termék a termelőn, azt az athéniaknak meg kellett tapasztalniuk. Az árutermeléssel megjött a földnek egyedi, saját számlára végzett művelése és ezzel rövidesen az egyedek földtulajdona is. Megjött továbbá a pénz, az általános áru, amely minden más árura kicserélhető volt; de amikor az emberek a pénzt feltalálták, nem gondoltak arra, hogy ezzel ismét egy új társadalmi hatalmat teremtettek, azt az általános Egy Hatalmat, amely előtt az egész társadalomnak meg kellett hajolnia. És ez az új, megalkotóinak tudta és akarata nélkül hirtelen magasba törő hatalom egész ifjonti kíméletlenségével éreztette uralmát az athéniakkal.

Mit volt mit tenni? A pénz diadalmenetével szemben a régi nemzetségi alkotmány nemcsak tehetetlennek bizonyult; keretein belül teljességgel képtelen volt még csak helyet is találni olyasmi számára, mint pénz, adós és hitelező, adósságok kényszerbehajtása. De hát az új társadalmi hatalom megvolt, és semmiféle jámbor óhaj, a régi jó idők semmiféle visszavágyása nem űzte ki a világból a pénzt és a kamatuzsorát. Ráadásul a nemzetségi alkotmányon számos más, alárendelt jelentőségű rés is keletkezett. A nemzetségek és phratriák tagjainak összevissza keveredése az egész attikai területen, főleg magában Athén városában, nemzedékről nemzedékre fokozódott, annak ellenére, hogy az athéniak földjeiket eladhatták ugyan nemzetségen kívülieknek, lakóházukat azonban még most sem. A munka megosztása a különböző termelési ágak — földművelés, kézművesség, ez utóbbinak számos alfaja, kereskedelem, hajózás stb. — között az ipar és a forgalom haladásával egyre teljesebben kifejlődött; a népesség most már foglalkozása szerint oszlott meglehetősen szilárd csoportokra, s ezek mindegyikének egy sor új, közös érdeke volt, amelyeknek a nemzetségen vagy a phratrián belül nem volt helyük, amelyeknek az ellátása tehát új hivatalokat tett szükségessé. A rabszolgák száma jelentősen megszaporodott és már akkor is jóval nagyobb lehetett a szabad athéniak számánál; a nemzetségi alkotmány eredetileg nem ismert rabszolgaságot, tehát semmiféle eszközt sem a nem-szabadok e tömegének kordában tartására. És végül a kereskedelem egy csomó idegent vonzott Athénba, akik ott a könnyebb pénzkereset miatt letelepedtek; ezek a régi alkotmány szerint szintén jogtalanok és védtelenek voltak, s bár hagyományosan megtűrték őket, mégis zavaró idegen elemet alkottak a népben.

Egyszóval, a nemzetségi alkotmány a végét járta. A társadalom napról napra jobban kinőtt belőle; még a szeme láttára keletkezett legsúlyosabb bajokat sem tudta gátolni vagy orvosolni. Közben azonban csendben kifejlődött az állam. Azok az új csoportok, amelyeket először a város és falu közötti, azután a különböző városi munkaágak közötti munkamegosztás hozott létre, új szerveket teremtettek érdekeik védelmére; mindenféle hivatalokat létesítettek. Azután az ifjú államnak mindenekelőtt saját hatalomra volt szüksége, amely a tengerjáró athéniaknál először is csak tengeri hatalom lehetett egyes kisebb háborúkhoz és a kereskedelmi hajók védelméhez. Már Szolón előtt, nem tudjuk mikor, létrehozták a naukrariákat, kis területi körzeteket, törzsenként tizenkettőt; mindegyik naukrariának egy-egy hadihajót kellett kiállítania, felszerelnie és legénységgel ellátnia, ezenkívül még két lovagot állított. Ez a berendezkedés kettősen megtámadta a nemzetségi alkotmányt. Először azzal, hogy közhatalmat teremtett, amely már nem esett egybe minden további nélkül a felfegyverzett nép összességével; másodszor azzal, hogy első ízben osztotta be a népet közcélokra nem rokonsági csoportok, hanem helyi együttlakásuk szerint. Hogy ez mit jelentett, azt meglátjuk.

Minthogy a nemzetségi alkotmány nem tudott segítséget nyújtani a kizsákmányolt népnek, nem maradt más, csak a keletkező állam. Es ez a szolóni alkotmánnyal meg is hozta a segítséget, ugyanakkor a régi alkotmány rovására újólag megerősítette magát. Szolón — nem tartozik itt ránk, miképpen váltották valóra az időszámításunk előtti 594. esztendőre eső reformját, — Szolón nyitotta meg az úgynevezett politikai forradalmak sorát, mégpedig a tulajdonba való beavatkozással. Minden eddigi forradalom arra irányult, hogy a tulajdon egyik fajtáját megvédelmezze a tulajdon egy másik fajtájával szemben. Nem védelmezhetik anélkül az egyiket, hogy a másikat meg ne sértsék. A nagy francia forradalomban feláldozták a hűbéri tulajdont, hogy megmentsék a polgárit; a szolóni forradalomban a hitelezők tulajdonának kellett sérelmet szenvednie az adósok tulajdona javára. Az adósságokat egyszerűen érvénytelennek nyilvánították. A részleteket nem ismerjük pontosan, de Szolón a költeményeiben azzal dicsekszik, hogy az eladósodott földekről eltüntette a zálogoszlopokat és visszahozta az adósságok miatt külföldre eladottakat és elmenekülteket. Ez csak nyílt tulajdonsértéssel volt lehetséges. És valóban, minden úgynevezett politikai forradalmat az elsőtől az utolsóig az — egyik fajta tulajdon védelmében csinálták és — egy másik fajta tulajdon elkobzásával, amit lopásnak is neveznek, hajtották végre. Így igaz, hogy harmadfélezer esztendő óta a magántulajdont csak tulajdonsértéssel lehetett fenntartani.

Mármost azon fordult meg a dolog, hogy megakadályozzák a szabad athéniak ilyen rabszolgasorba kerülésének visszatérését. Ezt mindenekelőtt általános rendszabályokkal érték el, pl. azzal, hogy eltiltották az olyan adósszerződéseket, amelyekben az adós személye volt a zálog. Továbbá megállapították az egyes ember által birtokolható földtulajdon legnagyobb mértékét, hogy a nemességnek a paraszti földre érzett farkasétvágyát legalább némiképpen korlátozzák. Azután alkotmánymódosítások következtek; a mi szempontunkból az alábbiak a legfontosabbak:

A tanács tagjainak számát négyszázra emelték — százra mindegyik törzsből; itt tehát még a törzs maradt az alapzat. De ez volt az egyetlen vonatkozás is, amelyben a régi alkotmányt bevonták az új államtestbe. Mert egyebekben Szolón a polgárokat négy osztályba sorolta, földbirtokuk és annak hozadéka szerint: 500, 300 és 150 medimnosz gabona (1 medimnosz = kb. 41 liter) volt a minimális hozadék az első három osztály számára; akinek ennél kevesebb volt a földbirtoka vagy birtoktalan volt, az a negyedik osztályba került. Az összes hivatalokat csak a legfelső három, a legmagasabbakat csak az első osztályból lehetett betölteni; a negyedik osztálynak csak az a joga volt, hogy a népgyűlésen felszólaljon és szavazzon, de itt választottak minden tisztviselőt, itt kellett azoknak számot adniok, itt hoztak minden törvényt, és itt a negyedik osztályé volt a többség. Az arisztokratikus előjogokat a vagyon előjogainak formájában részben megújították ugyan, de a döntő hatalom a népé maradt. Továbbá a négy osztály egy új hadiszervezetnek alapzatát alkotta. Az első két osztály állította ki a lovasságot; a harmadiknak nehézgyalogságként kellett szolgálnia; a negyediknek könnyű, vértezetlen gyalogságként vagy a hajóhadban, és ott valószínűleg zsoldot is kapott.

Itt tehát teljesen új elem vonul be az alkotmányba: a magánbirtok. Az állampolgárok jogait és kötelességeit földtulajdonuk nagysága szerint mérik, és amilyen arányban nő a vagyoni osztályok befolyása, abban az arányban szorulnak ki a régi vérrokonsági testületek; a nemzetségi alkotmány újabb vereséget szenvedett.

A politikai jogoknak a vagyon szerinti kimérése azonban nem olyan berendezkedés, amely nélkül az állam nem állhat fenn. Bármily nagy szerepe volt is az államok alkotmánytörténetében, mégis nagyon sok állam, és éppen a legteljesebben kifejlettek, nem voltak erre ráutalva. Athénban is csak átmeneti szerepe volt; Ariszteidész óta mindegyik polgár előtt nyitva állt minden hivatal.²

A rákövetkező nyolcvan év alatt az athéni társadalom fokozatosan belekerült abba az irányba, amelyben a következő évszázadokban továbbfejlődött. A Szolón előtti idők burjánzó földuzsorájának gátat szabtak, ugyanígy a földbirtok mértéktelen koncentrációjának is. A kereskedelem és a rabszolgamunkával mindinkább nagyban űzött kézművesség és műipar uralkodó kereseti ággá lett. Az emberek felvilágosultabbak lettek. Már nem saját polgártársaikat zsákmányolták ki a kezdeti brutális módon, hanem túlnyomóan a rabszolgákat és az Athénon kívüli vevőkört. Az ingó birtok, a pénzvagyon és a rabszolgákból és hajókból álló vagyon egyre nőtt, de most már nem csupán eszköz volt földbirtok megszerzésére, mint az első, korlátolt időkben, hanem öncéllá lett. Ezzel egyrészt a régi nemesi hatalomnak támadt győztes konkurrenciája az ipar és kereskedelem gazdagjainak új osztályában, másrészt azonban a régi nemzetségi alkotmány utolsó maradványai alól is kihúzták a talajt. A nemzetségek, phratriák és törzsek, amelyeknek tagjai most egész Attikában szétszórtan és teljesen összekeveredve laktak, ezzel egészen alkalmatlanokká lettek politikai testületek szerepére; számtalan athéni polgár egyik nemzetséghez sem tartozott, bevándorlók voltak, akik polgárjogot kaptak ugyan, de nem vették fel őket a régi nemzetségi kötelékek egyikébe sem; mellettük egyre nőtt a csupán védelemben részesülő idegen bevándorlók³ száma.

A pártharcok ezalatt tovább folytak; a nemesség igyekezett korábbi előjogait visszahódítani és egy pillanatra sikerült is megint fölülkerekednie, míg Kleiszthenész forradalma (időszámításunk előtt 509) végleg meg nem döntötte;⁴ vele együtt azonban a nemzetségi alkotmány utolsó maradványát is.

Kleiszthenész az új alkotmányában figyelmen kívül hagyta a nemzetségeken és phratriákon alapuló négy régi törzset. Helyükbe egészen új szervezet lépett, a polgároknak már a naukrariákban megkísérelt, csupán a lakóhely szerinti beosztása alapján. Már nem a nemzetségi kötelékekhez való tartozás, hanem csakis a lakóhely volt döntő; nem a népet osztották be, hanem a területet, a lakosok politikai szempontból csak a terület puszta tartozékaivá váltak.

Egész Attikát száz községi körzetre, démoszra osztották, mindegyiknek önigazgatása volt. Mindegyik démoszban az ott lakó polgárok (démotészek) megválasztották elöljárójukat (démarkhosz) és kincstartójukat, valamint harminc, kisebb peres ügyek eldöntésére illetékes bírót. Saját templomot és védőistent vagy héroszokat is kaptak, akiknek papjait választották. A legmagasabb hatalom a démoszban a démotészek gyűlése volt. Ez, ahogy Morgan helyesen jegyzi meg, az önkormányzatú amerikai városközösség ősképe.⁵ Ugyanazzal az egységgel, amellyel a modern állam a legmagasabb kialakulásában végződik, kezdődik a keletkező athéni állam.

Tíz ilyen egység, démosz egy törzset alkotott, de ezt, hogy megkülönböztessék a régi nemzetségi törzstől, most helyi törzsnek nevezik. A helyi törzs nem csupán önigazgató politikai, hanem egyben katonai testület volt; ez választotta a phülarkhoszt, vagyis a törzs elöljáróját, aki a lovasságot, a taxiarkhoszt, aki a gyalogságot, és a sztratégoszt, aki a törzs területén besorozott egész legénységet vezényelte, öt hadihajót is állított a törzs, legénységgel és parancsnokokkal együtt, és névadó védőszentül egy attikai hérószt kapott. Végül ötven tanácsnokot választott az athéni tanácsba.

Mindezt betetőzte az athéni állam, amelyet a tíz törzs ötszáz választottjából összetevődő tanács és végső fokon a népgyűlés kormányzott, amelyben minden athéni polgárnak részvételi és szavazati joga volt; emellett a különböző igazgatási ágakat és bírói jogköröket arkhónok és más tisztviselők látták el. A végrehajtó hatalomnak Athénban nem volt legfőbb tisztviselője.

Ezzel az új alkotmánnyal és az igen nagyszámú védelemben részesülő, részben bevándorolt idegen, részben felszabadított rabszolga befogadásával kiszorultak a nemzetségi alkotmány szervei a közügyek intézéséből; magánegyletekké és vallási közösségekké süllyedtek. De a régi nemzetségi kor morális befolyása, hagyományos szemlélet- és gondolkodásmódja még sokáig tovább öröklődött és csak lassanként halt ki. Ez megmutatkozott egy további állami berendezkedésnél.

Láttuk, hogy az állam egyik lényeges ismertetőjele a nép tömegétől megkülönböztetett közhatalom. Athénnak akkor még csak néphadserege és közvetlenül a nép által állított hajóhada volt; ezek védték meg kifelé és ezek tartották kordában a rabszolgákat, akik már akkor a népesség nagy többségét alkották. A polgárokkal szemben a közhatalom először csak mint rendőrség állt fenn, amely egyidős az állammal; ezért is beszéltek a XVIII. századi naiv franciák civilizált nemzetek helyett rendőrösített nemzetekről (nations policées). Az athéniak tehát államukkal egyidejűleg rendőrséget is létesítettek, gyalogos és lovas íjászokból álló igazi zsandárságot — Landjägereket [csendőröket], ahogy Dél-Németországban és Svájcban mondják. De ezt a zsandárságot — rabszolgákból alakították. Ez a fogdmeg-szolgálat a szabad athéniak szemében olyan lealázó volt, hogy inkább fogatták le magukat fegyveres rabszolgákkal, semmint e gyalázatos munkára maguk vállalkoztak volna. Ez még a régi nemzetségi érzület volt. Rendőrség nélkül az állam nem állhatott fenn, de még fiatal volt és még nem rendelkezett elég morális tekintéllyel ahhoz, hogy tiszteltté tegye azt a mesterséget, amelyet az idősebb nemzetségtársak szükségképp becstelennek láttak.

Hogy mennyire megfelelt a fő vonásaiban immár kész állam az athéniak új társadalmi helyzetének, az megmutatkozik a gazdagság, a kereskedelem és az ipar gyors felvirágzásában. Az az osztályellentét, melyen a társadalmi és politikai berendezkedések nyugodtak, már nem a nemesség és a köznép, hanem a rabszolgák és a szabadok, a védettek és a polgárok ellentéte volt. A teljes virágzás idején az egész athéni szabad polgárság, nőket és gyermekeket beleértve, mintegy 90 000 főből állt, ehhez mindkét nembeli rabszolgák 365 000-en, védettek — idegenek és felszabadítottak — 45 000-en. Minden felnőtt férfipolgárra tehát legalább 18 rabszolga és kettőnél több védett jutott. A rabszolgák nagy száma onnan eredt, hogy sokan közülük manufaktúrákban, nagy helyiségekben együtt dolgoztak felügyelők keze alatt. A kereskedelem és ipar fejlődésével azonban a vagyon kevés kézben halmozódott fel és koncentrálódott, a szabad polgárok tömege pedig elszegényedett; számukra nem maradt más választás, mint az, hogy vagy konkurenciát csinálnak saját kézműves munkájukkal a rabszolgamunkának, ami gyalázatosnak, nyomorúságos dolognak számított és kevés sikerrel is kecsegtetett — vagy pedig lezüllenek. Az utóbbit tették — az adott viszonyok közt szükségszerűen —, és minthogy ők voltak a tömeg, ezzel az egész athéni államot tönkretették. Nem a demokrácia tette tönkre Athént, amint azt a fejedelmek előtt farkcsóváló európai iskolamesterek állítják, hanem a rabszolgaság, amely a szabad polgár munkáját megvetetté tette.

Az athéni állam keletkezése különösen tipikus mintája egyáltalában az államalakulásnak, egyrészt mert egészen tisztán, minden külső vagy belső erőszak beavatkozása nélkül megy végbe — Peiszisztratosz rövid ideig tartó bitorló uralma⁶ nyomot sem hagyott —, másrészt mert egy rendkívül magas formafejlettségű államot, demokratikus köztársaságot bontakoztat ki közvetlenül a nemzetségi társadalomból, végül mert minden lényeges részletét kellőképpen ismerjük.

¹ „Fegyverben álló nép” — hivatalosan használt szólam Poroszország fegyveres erőinek megjelölésére.
² Az athéni polgárok negyedik osztályának tagjai, a szabad, de birtoktalan thészek több forrás szerint Ariszteidész óta (i. e. V. sz.) tölthettek be közhivatalt.
³ A metoikoszokról van szó; ezek Athénban állandóan letelepült külföldiek voltak, többnyire kézműves és kereskedelmi tevékenységet folytattak. Személyileg szabadok voltak, de nem voltak polgárjogaik, hivatalt nem tölthettek be, népgyűléseken nem vehettek részt és nem lehetett földtulajdonuk; fejadót kellett fizetniük és csak a teljesjogú polgárok közül kikerülő ún. védelmezőjük közvetítésével fordulhattak a városi hivatalokhoz.
⁴ Az athéni démosz i. e. 510—507-ben Kleiszthenész vezetésével felkelt a régi nemesség uralma ellen; a felkelés győzedelmeskedett és Kleiszthenész törvényei teljesen kiküszöbölték a nemzetségi berendezkedés maradványait.
⁵ Morgan: „Ancient Society”, 271. old.
⁶ Peiszisztratosz, egy elszegényedett arisztokrata-nemzetség sarja i. e. 560-ban magához ragadta a hatalmat Athénban és diktatúrát gyakorolt a kis- és középbirtokos nemesség érdekében; noha kétszer is elűzték, sikerült az uralmát megint megszilárdítania és 527-ben bekövetkezett halála után fiára, Hippiaszra is átörökítenie. A diktatúrát 510-ben buktatta meg Kleiszthenész felkelése (v. ö. 4. jegyz.).

Következő rész: VI. Nemzetség és állam Rómában

Tartalomjegyzék