A görögök, akárcsak a pelaszgok és más rokonnépek, már történelem előtti idő óta ugyanazon szerves sor szerint rendeződtek, mint az amerikaiak: nemzetség, phratria, törzs, törzsszövetség. A phratria kimaradhatott, mint a dóroknál, a törzsszövetségnek még nem kellett mindenütt kialakulnia, de mindenkor a nemzetség volt az egység. Abban az időben, amikor a görögök belépnek a történelembe, a civilizáció küszöbén állnak; köztük és az amerikai törzsek között, amelyekről előbb szóltunk, majdnem teljes két nagy fejlődési időszak áll — ennyivel vannak előbbre a hőskori görögök az irokézeknél. A görög nemzetség ezért már korántsem ugyanaz, mint az archaikus irokéz nemzetség; a csoportházasság bélyege kezd jelentősen elmosódni. Az anyajog helyére az apajog lépett; a kialakuló magángazdagság ezzel ütötte az első rést a nemzetségi berendezkedésen. A második rés az elsőnek természetes következménye volt: minthogy az apajog bevezetése után a gazdag örökösnő vagyona házassága folytán férjére, tehát más nemzetségre szállt volna, áttörték azt, ami minden nemzetségi jog alapzata, és nemcsak megengedték, de megparancsolták, ilyen esetre, hogy a lány a nemzetségen belül menjen férjhez, hogy a vagyont megtartsák a nemzetségnek.

Grote görög történelme szerint¹ speciálisan az athéni nemzetséget a következők tartották össze:

1. Közös vallási ünnepségek és kizárólagos jog arra, hogy papokat adjon egy meghatározott isten, a nemzetség állítólagos ősapja tiszteletére, akit ebbeli minőségében külön melléknévvel jelöltek.

2. Közös temetkezőhely (v. ö. Démoszthenész „Eubulidész“-ét²).

3. Kölcsönös öröklési jog.

4. Kölcsönös kötelezettség segítségre, védelemre és támogatásra megtámadtatás esetén.

5. Kölcsönös jog és kötelezettség a nemzetségen belüli házasodásra bizonyos esetekben, különösen ha árvalányokról vagy örökösnőkről volt szó.

6. Közös tulajdon birtoklása, legalábbis egynéhány esetben, külön arkhónnal (elöljáró) és kincstartóval.

Azután a phratriabeli egyesülés több nemzetséget kötött össze, csak kevésbé szorosan; de itt is találunk hasonló jellegű kölcsönös jogokat és kötelességeket, különösen meghatározott vallási gyakorlatok közösségét és egy phratriabeli megölése esetén az üldözés jogát. Az egy törzshöz tartozó phratriák összességének szintén voltak szabályszerűen visszatérő közös szent ünnepségeik a nemesek (eupatridészek) sorából választott phülobaszileusz (törzs-elöljáró) elnöklete alatt.

Ennyit mond Grote. Es Marx hozzáfűzi:

„De a görög nemzetség mögül nagyon is félreismerhetetlenül kikandikál a vadember (pl. irokéz).”

Még félreismerhetetlenebbé válik majd, ha vizsgálódásunkat kissé tovább visszük.

A görög nemzetséghez ugyanis még a következők is fűződnek:

7. Apajog szerinti leszármazás.

8. A nemzetségen belüli házasság tilalma, kivéve az örökösnők esetét. E kivétel és az, hogy parancsba foglalták, bizonyítja a régi szabály érvényét. Úgyszintén következik ez abból az általános érvényű tételből, amely szerint a nő a házassággal lemondott a maga nemzetségének vallási rítusairól, átlépett a férjéébe és férje phratriájába is felvették. Eszerint és Dikaiarkhosz egyik ismert passzusa szerint³ a nemzetségen kívüli házasodás volt a szabály, Becker pedig a „Charikles”-ben éppenséggel azt feltételezi,⁴ hogy senkinek sem volt szabad saját nemzetségén belül házasodnia.

9. A nemzetségbe való befogadás joga; ez a családba fogadás útján történt, de nyilvános formalitásokkal és csak kivételesen.

10. Az elöljárók választásának és elmozdításának joga. Tudjuk, hogy minden nemzetségnek megvolt a maga arkhónja; semmi nem mutat arra, hogy ez a hivatal meghatározott családokban örökletes lett volna. A barbárság végéig a valószínűség mindig a szigorú örökletesség ellen szól, mert ez teljesen összeegyeztethetetlen olyan állapotokkal, amikor a nemzetségen belül szegénynek és gazdagnak tökéletesen egyenlő jogai voltak.

Nemcsak Grote, hanem Niebuhr, Mommsen és a klasszikus ókor összes többi eddigi történetírói is a nemzetségen szenvedtek hajótörést. Számos ismérvét helyesen jegyezték fel, de mindig családok csoportjának tekintették és ezzel lehetetlenné tették maguknak a nemzetség természetének és eredetének megértését. A család a nemzetségi berendezkedésben soha nem volt és nem is lehetett szervezeti egység, hiszen férj és feleség szükségképpen két különböző nemzetséghez tartozott. A nemzetség egészben beolvadt a phratriába, a phratria a törzsbe; a család félig a férj, félig a feleség nemzetségébe olvadt. Az állam sem ismer el a közjogban családot; a család mindmáig csak a magánjog számára létezik. Mégis egész eddigi történetírásunk abból a kivált a XVIII. században megtámadhatatlanná vált képtelen előfeltevésből indul ki, hogy a civilizációnál alig régebbi monogám család az a kristályosodási mag, amely körül a társadalom és az állam fokozatosan kialakult.

„Grote úr címére továbbá meg kell jegyezni”, veti közbe Marx, „hogy bár a görögök nemzetségeiket a mitológiából származtatják, e nemzetségek ré- gibbek, mint az őáltaluk alkotott mitológia az isteneivel és félisteneivel együtt.”

Morgan szívesen hivatkozik Grote-ra, mert tekintélyes és mégis egészen szavahihető tanú. Grote elmondja továbbá, hogy mindegyik athéni nemzetségnek az állítólagos ősapjától származtatott neve volt, hogy Szolón előtt általánosan, és végrendelet hiányában még Szolón után is, a halott vagyonát a nemzetségtársak (gennétészek) örökölték, és hogy emberölés esetén először az áldozat rokonainak, azután nemzetségbeli, végül phratriabeli társainak volt joguk és kötelességük a bűnöst a bíróság előtt vádolni:

„mindaz, amit a legrégibb athéni törvényekről hallunk, a nemzetségekre és phratriákra való beosztáson alapul”.⁵

A nemzetségek közös ó'söktó'l való leszármazása súlyos fejtörést okozott az „iskolás tudományú nyárspolgároknak” (Marx). Minthogy ezeket a közös ősöket természetesen tisztára mitikusnak tüntetik fel, a nemzetség keletkezését egymás mellett álló, eredetileg nem is rokon családokból sehogy sem tudják megmagyarázni, és mégis ezt kell megtenniük, hogy a nemzetségek létezését megmagyarázhassák. Itt azután egy körben forgó szóáradat kezdődik, amely nem jut túl ezen a tételen: a családfa mese ugyan, de a nemzetség valóság, és Grote végül is a következőket mondja — a közbeszúrások Marxtól valók:

„Csak ritkán hallunk erről a családfáról, mert csak bizonyos, különösen ünnepélyes alkalmakkor viszik a nyilvánosság elé. De a jelentéktelenebb nemzetségeknek éppúgy megvoltak a maguk közös vallási gyakorlatai” «mily különös ez, Mr. Grote…!» „és a közös emberfeletti ősapjuk és családfájuk, mint a nevesebbeknek” «mily nagyon különös ez, Grote úr, jelentéktelenebb nemzetségek esetében!»; „az alapelgondolás és az ideális alapzat” «tisztelt uram, nem ideális, hanem karnális, vagyis lefordítva húsból való» „mindegyiknél ugyanaz volt.”⁶

Marx Morgan erre adott válaszát a következőképpen foglalja össze:

„A nemzetségnek ősformájában — és ez a görögöknél egykor éppúgy megvolt, mint más halandóknál — megfelelő vérrokonsági rendszer megőrizte a nemzetség valamennyi tagja egymás közötti rokonságainak ismeretét. E részükre döntően fontos körülményt már gyermekkorukban megtanulták a gyakorlatból. A monogám család kialakulásával ez feledésbe ment. A nemzetségi név olyan családfát teremtett, amely mellett az egyedi családé jelentéktelennek tűnt fel. Most már ennek a névnek kellett megőriznie viselői közös leszármazásának tényét; de a nemzetség családfája olyan messzire nyúlt vissza, hogy tagjai kölcsönös valóságos rokonságukat már nem tudták kimutatni, kivéve abban a korlátozott számú esetben, amikor újabb keletű közös őseik voltak. Maga a név volt a közös leszármazás bizonyítéka, mégpedig befogadásoktól eltekintve, végérvényes bizonyíték. Ezzel szemben a nemzetségtársak közötti bármiféle rokonság tényleges tagadása à la Grote és Niebuhr, amely a nemzetséget merőben kiagyalt és költött alkotássá változtatja, méltó az »ideális«, azaz szobatudós írástudókhoz. Mivelhogy a nemzedékek összeláncolódása, jelesül a monogámia beköszontével, a távolba merült és az elmúlt valóság a mitológiai fantázia-képben tükröződve jelenik meg, ezért a jóravaló nyárspolgárok arra következtettek és következtetnek, hogy a fantázia-családfa valóságos nemzetségeket teremtett!”

A phratria, mint az amerikaiaknál, több ágnemzetségre szakadt és azokat egyesítő anyanemzetség volt, és valamennyit gyakran még közös ősapától származtatta. Így Grote szerint:

„Hekataiosz phratriájának összes egykorú tagjai egyazon istent tiszteltek tizenhatodfokú ősapaként”⁷;

enneka phratriának nemzetségei tehát betű szerint mind testvérnemzetségek voltak. Homérosznál még katonai egységként szerepel a phratria, azon a híres helyen, ahol Nesztor azt tanácsolja Agamemnónnak: Rendezd el a férfiakat törzsek és phratriák szerint, hogy phratria a phratria oldalán álljon és törzs a törzs oldalán.⁸
Egyébiránt a phratriának joga és kötelessége, hogy a tagján elkövetett vérbűnt megtorolja, tehát régebbi időben kötelezettsége volt a vérbosszú is. Továbbá közös szentségei és ünnepei vannak, mint ahogy az egész görög mitológiának a hagyományos óárja természetkultuszból való kialakulása lényegileg a nemzetségek és phratriák által volt megszabva és ezeken belül ment végbe. Továbbá elöljárója (phratriarkhosz) volt, és de Coulanges szerint⁹ gyűléseket is tartott és kötelező határozatokat hozott, joghatósággal és igazgatással rendelkezett. Még a későbbi állam is, mely a nemzetséget már mellőzte, a phratriának meghagyott bizonyos közhivatali teendőket.

Több rokon phratriából áll a törzs. Attikában négy törzs volt, mindegyikben három phratria és minden phratriában harminc nemzetség. A csoportok ilyen kikerekítettsége tudatos, tervszerű beavatkozást előfeltételez a természetadta módon keletkezett rendbe. Hogy hogyan, mikor és miért történt ez meg, arról nem szól a görög történelem, történelmi emlékeket maguk a görögök csak a hőskorig visszamenően őriztek meg.

Az aránylag kis területre összezsúfolt görögök között nyelvjárási eltérés kevésbé fejlődött ki, mint a kiterjedt amerikai erdőségekben; de itt is azt látjuk, hogy csak ugyanazon fő nyelvjárást beszélő törzsek egyesültek nagyobb egészbe, és még a kis Attikában is külön nyelvjárást találunk, amely később az általános prózai nyelvként uralkodóvá lett.

A homéroszi költeményekben a görög törzsek többnyire már kis népekké egyesültek, de ezeken belül a nemzetségek, phratriák és törzsek még tökéletesen megtartották önállóságukat. Már falakkal megerősített városokban laktak; a népesség száma a nyájak növekedésével, a földművelés kiterjedésével és a kézművesség kezdeteivel együtt növekedett; ezzel együtt nőttek a vagyoni különbözőségek s velük az ősi, természetadta demokrácián belül az arisztokratikus elem. Az egyes népecskék szüntelen háborúkat viseltek a legjobb földterületek birtokáért és alkalmasint a zsákmányért is; a hadifoglyok rabszolgasága már elismert berendezkedés volt.

E törzsek és népecskék alkotmánya a következő volt:

1. Állandó hatóság volt a tanács, bulé, amely eredetileg bizonyára a nemzetségek elöljáróiból tevődött össze, később, amikor ezek száma túl nagy lett, egy kiválasztott részből, ami alkalmat adott az arisztokrata elem kialakulására és megerősödésére; mint ahogy Dionüsziosz szerint¹⁰ éppenséggel a hőskori tanács is az előkelőkből (kratisztoszok) tevődött össze. Fontos ügyekben a tanács döntött végérvényesen; így hozza Aiszkhülosznál a thébaii tanács azt az adott tényállásra vonatkozólag döntő határozatot, hogy Eteoklésznek méltó temetést kell adni, Polüneikész tetemét azonban a kutyák elé kell vetni.¹¹ Az állam létesítésével e tanács a későbbi szenátussá alakult át.

2. A népgyűlés (agora). Az irokézeknél azt láttuk, hogy a nép — férfiak és nők — körülállja a tanács gyűlését, rendezett módon beleszól és így befolyásolja a határozatokat. A homéroszi görögöknél ez a „körülállás” [„Umstand”] — hogy egy ónémet bíráskodási kifejezést használjunk — már teljes népgyűléssé fejlődött, éppúgy, mint a németeknél az őskorban. A népgyűlést a tanács hívta össze fontos ügyek eldöntésére; minden férfi felszólalhatott. A döntés kézfelemeléssel történt (Aiszkhülosz az „Oltalomkeresők”-ben) vagy felkiáltással.

A népgyűlés végső fokon szuverén volt, mert, mondja Schoemann („Griechische Altertümer”¹²), „ha olyan dologról van szó, amelynek végrehajtásához a nép közreműködése szükséges, Homérosz sohasem említ olyan eszközt, amellyel a népet akarata ellenére kényszeríteni lehetett volna rá”.

Ebben az időben ugyanis, amikor a törzs minden felnőtt férfitagja harcos volt, nem volt még a néptől elválasztott közhatalom, amelyet szembe lehetett volna állítani vele. A természetadta demokrácia még teljes virágjában volt, és ennek kell a kiindulópontnak lennie a tanács, valamint a baszileusz hatalmának és helyzetének megítélésénél.

3. A hadvezér (baszileusz). Marx ehhez megjegyzi:

„Az európai tudósok, többnyire született fejedelmi lakájok, a baszileuszból modern értelemben vett monarchát csinálnak. Morgan, a republikánus jenki, tiltakozik ezellen. Igen gúnyosan, de joggal jegyzi meg a kenetes Gladstone-ról és annak »Juventus Mundi«-járól: »Gladstone úr a hőskori görög főnököket királyokként és fejedelmekként mutatja be nekünk, azzal a ráadással, hogy gentlemanek is; de maga is kénytelen elismerni: egészében úgy látszik, hogy az elsőszülötti öröklésre vonatkozó szokás vagy törvény eléggé megvolt, de nem túlontúl éles határozottsággal.«”¹³

Gladstone úr bizonyára maga is úgy lát- hatja, hogy az ennyire fenntartásosán körülírt elsőszülötti öröklés, amely eléggé megvan, ha nem is túlontúl élesen, éppen annyit ér, mintha nem is volna.

Láttuk már, mi a helyzet az elöljárói tisztek öröklése tekintetében az irokézeknél és más indiánoknál. Minden hivatalt választás útján töltöttek be, többnyire egy nemzetségen belül és ennyiben a nemzetségben örökletesen. Üresedés esetén mindinkább előnyben részesítették a legközelebbi nemzetségrokont — a fivért vagy a nővér fiát —, hacsak nem voltak okok a mellőzésére. Ha tehát a görögöknél az apajog uralma alatt a baszileusz hivatala rendszerint fiára vagy fiai egyikére szállt át, ez csak arra bizonyíték, hogy fiai számára itt megvolt az a valószínűség, hogy a nép őket választja utódul, de semmi esetre sem bizonyíték a népszavazás nélküli jogérvényes öröklésre. Amit itt látunk, az az irokézeknél is, a görögöknél is a nemzetségeken belüli külön nemesi családok első csírája, a görögöknél ezenkívül a jövendő örökletes vezérség vagy monarchia első csírája is. A valószínűség tehát amellett szól, hogy a görögöknél a baszileuszt vagy a nép választotta, vagy legalábbis megerősítette elismert szervei — a tanács vagy az agora — útján, aminthogy ez érvényesült a római „királynál” (rex) is.

Az „Íliász”-ban Agamemnón, a férfiak ura, nem a görögök legfőbb királyaként jelenik meg, hanem mint egy várost ostromló szövetséges hadsereg legfőbb parancsnoka. S erre a minőségére utal Odüsszeusz, amikora görögök között viszály támadt, a híres sorokban: Nem jó ám a sok úr parancsnoksága; egy legyen parancsnok stb. (az ezt követő kedvelt verssor a jogarról későbbi betoldás).¹⁴

„Odüsszeusz itt nem kormányformáról tart előadást, hanem engedelmességet követel a legfőbb hadvezér iránt a háborúban. A Trója előtt csak hadseregként megjelenő görögöknek az agorán elég demokráciában van részük. Akhilleusz, amikor ajándékokról, vagyis a zsákmány elosztásáról beszél, sohasem Agamemnónt és nem valamelyik másik baszileuszt szólítja fel osztóbírónak, hanem az »akhájok fiait«, vagyis a népet. A különféle prédikátumok: Zeusz-nemzette, Zeusz-táplálta, mit sem bizonyítanak, hiszen minden nemzetség valamelyik istentől származik, a törzsfőé pediglen »előkelőbb« istentől — itt Zeusztól. Még akik személy szerint nem-szabadok, többek közt Eumaiosz, a kondás is, »isteniek« (diói és theioi), mégpedig az »Odüsszeiá«-ban, tehát az »Íliász«-nál jóval későbbi korban; ugyanebben az »Odüsszeiá«-ban hérosznak nevezik még Muliosz hírnököt és Démodokoszt, a vak dalnokot is.¹⁵ Egyszóval a baszileia szó, amelyet a görög írók a homéroszi úgynevezett királyságra alkalmaznak (mert fő ismertetőjele a hadvezérség), a tanáccsal és népgyűléssel kiegészítve, csak — katonai demokráciát jelent.” (Marx)

A baszileusznak nemcsak katonai, hanem papi és bírói hatásköre is volt; az utóbbi nincs közelebbről meghatározva, az előbbit a törzs vagy a törzsszövetség legfőbb képviselőjének minőségében gyakorolja. Polgári, igazgatási hatásköréről soha nincs szó; úgy látszik azonban, hogy hivatalból tagja volt a tanácsnak. Etimológiailag egészen helyes tehát, ha a baszileusz szót királynak [König] fordítják, mivel a König (kuning) a kuni, künne szóból ered és egy nemzetség elöljáróját jelenti. De a király szó mai jelentésének semmiképpen sem felel meg az ógörög baszileusz. Thuküdidész a régi baszileiát kifejezetten patrikének, azaz nemzetségekből leszármaztatottnak nevezi, és azt mondja, hogy szilárdan meghatározott, tehát korlátozott hatásköre volt.¹⁶ És Arisztotelész azt mondja, hogy a hőskori baszileia szabad emberek feletti vezérlet volt, a baszileusz pedig hadvezér, bíró és főpap;¹⁷ későbbi értelemben vett kormányzati hatalma tehát nem volt.¹⁸

Látjuk tehát, hogy a hőskori görög alkotmányban a régi nemzetségi szervezet még eleven erejében van, de már az aláásása is megkezdődött: apajog a gyermekek vagyoni örökösödésével, ami elősegíti a vagyonfelhalmozódást a családban, és a családot a nemzetséggel szemben hatalommá teszi; a vagyoni különbözőség visszahat az alkotmányra azáltal, hogy kialakulnak az örökletes nemesség és királyság első kezdetei; a rabszolgaság egyelőre még csupán hadifoglyokra szorítkozik, de már feltárja a kilátást a saját törzsbeliek, sőt saját nemzetségbeliek rabszolgává tételére; a törzsek közötti régi háborúskodás már a szárazon és vízen űzött, állatok, rabszolgák, kincsek szerzésére irányuló rendszeres rablássá, szabályos kereseti forrássá fajul; egyszóval a gazdagságot a legfőbb jóként dicsőítik és tisztelik és a régi nemzetségi rendekkel visszaélnek, hogy a vagyonok erőszakos rablását igazolhassák. Már csak egy hiányzott: olyan berendezkedés, amely az egyesek újonnan szerzett vagyonát ne csupán a nemzetségi rend kommunisztikus hagyományaival szemben biztosítsa, ne csupán a korábban oly kevésre becsült magántulajdont szentesítse és ezt a szentesítést minden emberi közösség legfőbb céljának nyilvánítsa, hanem amely a tulajdonszerzésnek, tehát a vagyon mindinkább gyorsuló gyarapodásának egymás után kifejlődő új formáit az általános társadalmi elismerés pecsétjével is ellássa; olyan berendezkedés, amely nemcsak a társadalom megkezdődött osztályokra szakadását teszi örökkévalóvá, hanem a birtokos osztály jogát is a birtoktalan osztály kizsákmányolására és az előbbiek uralmát az utóbbiak felett.

S ez a berendezkedés létre is jött. Feltalálták az államot.

¹ Grote: „History of Greece”, III. köt. 54-55. old.
² Démoszthenész az Eubulidész elleni beszédében beszél arról a régi szokásról, hogy a közös temetkezőhelyeken csak vérrokonokat helyeznek el.
³ Dikaiarkhosz munkája nem maradt fenn; az idézetként fennmaradt passzust v. ö. Wachsmuth: „Hellenische Altertumskunde”, I. rész I., 312. old.
⁴ Becker: „Charikles, Bilder altgriechischer Sitte”, 11. rész 447. old.
⁵ Grote: „History of Greece”, III. köt. 66. old.
⁶ Uo., 60. old.
⁷ Uo., II. köt. 58-59. old.
⁸ „Íliász”, II. ének 362-363. sor.
⁹ Fustel de Coulanges: „La cité antique”, III. könyv 1. fej.
¹⁰ Dionüsziosz: „Rhómaiké arkhaiologia”, II. könyv 12. fej.
¹¹ Aiszkhülosz: „Hepta epi Thébasz”, 1005-1025. sor.
¹² Schoemann: „Griechische Altertümer”, I. köt. 27. old.
¹³ Morgan: „Ancient Society”, 248. old.
¹⁴ „Íliász”, II. ének 204—206. sor.
¹⁵ V. ö. pl. „Odüsszeia”, XIV. ének 402. sor, XVII. ének 442. sor, ill. VIII. ének 43. sor.
¹⁶ Thuküdidész: „Szüngraphé peri tu polemu tón Peloponnészión kai Athénaión”, I. könyv 13. fej.
¹⁷ Arisztotelész: „Politika”, III. könyv 14. fej.
¹⁸ Mint a görög baszileuszból, az azték hadvezérből is modern fejedelmet csináltak. Morgan elsőként veti alá a történelmi kritikának a spanyolok eleinte félreértéses és túlzó, később egyenesen hazug tudósításait és kimutatja, hogy a mexikóiak a barbárság középső fokán álltak, de magasabban, mint az új-mexikói pueblo-indiánok, és alkotmányuk, amennyire az eltorzított tudósításokból kihámozható, a következőnek felelt meg: három törzs szövetsége, amely bizonyos számú más törzset adófizető alávetettjévé tett, és amelyet szövetségi tanács és szövetségi hadvezér kormányzott, s ez utóbbiból csináltak a spanyolok „császárt”.¹⁹ — Engels jegyzete.
¹⁹ V. ö. Morgan: „Ancient Society”, II. rész 7. fej.

Következő rész: V. Az athéni állam keletkezése

Tartalomjegyzék